Aludttej, szalmakalap, hosszú ing – eleink bölcsessége kánikulaidőben

Érdemes egy pillantást vetnünk a hagyományos paraszti társadalom életmódját formáló gondolkodás néhány jellemző vonására. A paraszti szépségideál kétarcúságáról regényeket lehetne írni, hiszen a testkép alakításának és a normarendszernek minden szegletében felsejlik valamilyen érdekesség ezzel kapcsolatban. Miközben a felsőbb osztályok divatját utánozta az ünnepi modorban és viseletben,

a parasztember saját józan logikája szerint igyekezett alakítani a hétköznapokat – ennek megfelelően mindennapi öltözködésében a funkcionalitás volt a fő szempont.

Így a mindennapi és az ünnepi, reprezentációs megjelenése között óriási szakadék tátong. Az ünnepi viselet túldíszítettségében tetten érhető halmozás gesztusa a saját státus megerősítését szolgálta: minél drágább és gazdagabb volt a megjelenés, annál tehetősebb családot sejthettünk mögötte. A hétköznapi életet egyértelműen a praktikum uralta: egyszerű szabású ruhák, kíméletre nem szoruló anyagokból, és cipő is csak akkor, ha volt és nagyon muszáj volt fölvenni.

A szalmakalap szinte minden kültéri munkához praktikus viselet volt – Fotó: Unsplash / Clark Young

A főúri világból ellesett női szépségideál – világos bőr, vékony alkat – azonban csak részben tudott érvényesülni az agrártársadalom sokkal keményebb rögvalóságában, ugyanis a nehéz munkához erő kellett, amit lesoványodott testtel aligha bírtak volna az asszonyok. Így aztán a világos bőr divatjához tudtak ugyan ragaszkodni, de a darázsderék és a lapos has nem tartozott a női megjelenés parasztideáljába:

a ruhák ujja és szoknyája hosszú volt, hogy a nap ne érje lábukat, karukat, arcukat kalappal és kendővel takarták el, de igazán értékes munkaerőnek a „faros-bögyös” menyecske számított.

Többek között a kánikulai nagy mezei munkákat is ő bírta jobban. A „sápkóros” soványságoknak nem sok hasznát vették.

Első száradás után „fiókokba” vagy „mereklyékbe” összeszedett széna a havasokban – Fotó: Unsplash / Mirela Vasile

Ez a működési és viselkedési dinamika természetesen egy egész normarendszer összefüggéseiben értelmezendő. Amikor azt látjuk, hogy hétköznap – rekkenő nyári hőségben is – hosszú ujjú blúzban és bokáig érő szoknyában kapáltak, takartak (a szénacsinálást hívják így helyenként), arattak és végeztek minden egyéb kinti munkát, akkor ennek egyik magyarázatát az előbbiekben találjuk meg.

Akinek fehér maradt a bőre, az hasonlíthatott az úriasszonyokra, akiknek nem kellett dolgozniuk, így megőrizhették bőrük hamvasságát,

másrészt viszont a hosszú ruha megvédte a nőket és a férfiakat a portól, a karcolásoktól és a nap égető sugaraitól – tehát praktikus okai is voltak annak, hogy megőrizték a hosszú viseletet. Ez utóbbi szempont ma is érvényes: nagy hőségben lenge, de hosszú ruhákban fogjuk könnyebben bírni. Ezt egyébként más balkáni és forró égövi népeknél is tetten érhetjük: a sivatag beduinjai is szinte teljesen elfedik testüket a Naptól. A hosszú öltözet több szempontból is véd: a Nap káros sugárzása nem éri közvetlenül a bőrünket, illetve nem engedi kiszáradni a bőr felületét.

Szalmakalapok a kőrispataki Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Wikipedia / Țetcu Mircea Rareș

Ugyancsak kulturális – helyenként vallási – gyökerei is vannak a fejfedők nyári használatának. A menyecskesorba kerülő nők kendőjének a magyar parasztság körében nemcsak szimbolikus értelme volt: egyik funkciója a haj kordában tartása munka közben, ugyanakkor védelme is a por és egyéb szennyeződésekkel szemben. Régen, amikor a lányok és az asszonyok nem jártak fodrászhoz, jellemzően hosszú hajat növesztettek, amit úgy tudtak megfelelően gondozni, hogy fonatba rendezték, kontyba kötötték, és kendővel rögzítették.

Mivel nem volt lehetőség naponta hajat mosni, óvni kellett a portól, de nyáridőben a szabadtéri munkákhoz kalapot is tettek.

A „mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak” közmondásunkat is az élet szülte, hiszen a szalmakalap valóban a nyár kötelező mindennapi viseletdarabja volt. Férfiak és nők, fiatalok és öregek egyaránt szalmakalappal mentek a mezőre, az asszonyok jellemzően jó széles karimájúval, ami a nyakukat is védte a megégéstől, szemüket pedig a Nap erős fényétől. Máshol egyszerűen a hátrakötött fejkendő volt a mezőn viselt munkaruha.

A nagy karimájú szalmakalap áldásos árnyékot tart a tűző napon – Fotó: Unsplash / Alireza Nazari

Gyermekkoromban nem mehettünk a mezőre kalap nélkül, ahogy a nagyapám faragta gereblye sem hiányozhatott a vállamról. Zizegős, cirpelős havasi rétek emlékei élnek bennem, a takarásból hazajövet a szalmakalapunkba gyűjtött szamócával, málnával és kedvenc virágomból, a havasi szekfűből szedett csokorral.

Hazafelé ugyanis már levehettük a kalapot, kirázhattuk a hajunkat, és bóklászhattunk kicsit a martokon, mindenféléket gyűjtögetve, mert már megérdemeltük.

Dologidőben azonban csak ebédkor került le fejünkről a szalmakalap, az árnyékben, hiszen az asztalhoz sem ülnénk le fejfedőben. A szalmakalap már nem „munkaruha”, hanem nyári divatcikk, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek a hőségben.

Férfiak aratáskor Magyarberkeszen, 1929-ben – Fotó: Fortepan / Péchy László

A kánikula hatásai elleni védekezés másik nagyszerű eszköze a savanyú tej és a tejföl volt nagyanyáim idejében. A kamra hűvös kövén lefedve tárolt aludttejből egy csupornyi felért egy szerelmi vallomással, mikor az ember kimelegedve bejött a kertből vagy hazaért a mezőről. Amikor viszont indultunk, nagyanyám hozott egy kiskanálnyi tejfölt az aludttej tetejéről, és megkente vele az arcunkat és az alkarunkat, hogy a Nap ne szárítsa ki a bőrünket.

A tejföl vékony, zsíros réteget képezett a bőrön, ezáltal mérsékelte az izzadást és megóvta bőrünket a megégéstől.

A tejsavónak ráadásul finom hámlasztó hatása is van, ezért, amikor este lemostuk magunkról az egész napi munka nyomait, friss, üde tapintású bőrfelület maradt a tejföllel óvott testrészeken. Eszünkbe sem jutott idegenkedni ettől a szépészeti beavatkozástól, hiszen aki már egyszer égett meg a Napon életében, az tudja, milyen kellemetlenségekkel jár, a tejfölös praktika pedig garantáltan beválik ma is. Az illata miatt sem kellett aggódni, mert amint felszáradt, elillant, a vékony filmréteget pedig úgyis lemostuk az arcunkról, amint bekerültünk, a házba. 

Aludttej, összetörve – Fotó: Pexels / Elif Tekkaya

Örök bölcsesség, de kánikulai dologidőre különösen igaz, hogy a jó ritmus az energiagazdálkodás motorja – márpedig, ha eleink teljesítménynövelők nélkül képesek voltak ezt megvalósítani, akkor ez számunkra sem elérhetetlen. A munka dandárját jó szervezéssel lehet hatékonyan elvégezni, ezért a reggeli hűvöse a kaszálásé volt, a harmat felszáradása a rendrázásé, a delelés után pedig forgatás, estefelé gyűjtés: ezt a ritmust tagolták a pihenők, amelyek közül csak a délebéd volt igazi árnyékban ücsörgés, a többi várakozási idő különféle tevékenységekkel telt: például mi, lányok és asszonyok elmentünk gombászni, gyógynövényeket gyűjteni, a férfiak karót faragtak, szerszámokat javítottak – vagy egyszerűen a közeli földekre mentünk át hagymáért, babért a holnapi ebédhez.

Minden pillanat valamilyen hasznos tevékenységgel telt, gyakran észre sem vettük, mennyi minden belefért egy napba.

A delelői pihenés – amibe rendszerint még egy kis alvás is beletartozott – volt az a természetes teljesítményfokozó, mellyel a feszített munkát bírni lehetett a tűző napon is. 

A megszáradt széna immár boglyában – Fotó: Pixabay / Roxi Andreea

Még egy szót sem ejtettem a hűsítő italokról, és ez nem véletlen. Nem a hideg víz volt ugyanis a kánikula elleni legfőbb fegyverünk. Ha megszomjaztunk, elmentünk friss vízért, a forrásra, de nagyon takarékosan bántunk a korsó tartalmával, mert egyrészt a csorgó nem volt közel a kaszálónkhoz, másrészt

nehezebben viseli a hőséget az, aki folyton hideg vizet iszik. Nem véletlenül isznak meleg teát például a balkáni népek.

A jó ritmus a táplálkozásra is érvényes volt. Nagyanyám mit sem tudott az ayurvédikus étkezésről! Csak azt tudta, hogy a mezőre hagymát, túrót, uborkát, paradicsomot és olykor aludttejet is csomagolt a szalonna és a kenyér mellé, és valóban a túróból és a zöldségekből fogyott több! Egy kevés szalonna elég volt ahhoz, hogy érezzük az ízét, és meglegyen a húsféle illúziója, de igazán a többiből laktunk jól. Csak később, felnőtt koromban olvastam utána az ételek fűtőértékének, és akkor jöttem rá, hogy amit ma már az Ayurvédának tulajdonítanak, azokat az elveket a magyar paraszti konyha ösztönösen is ismerte. Megfelelő táplálkozással is védekezhetünk tehát a kánikula terhei ellen, csak egy kis odafigyelést és tervezést igényel a jól összeállított étrend.

Fotó: Pixabay / Hartono Subagio

Épeszű élet – így lehet összefoglalni azt a gondolkodásmódot, amely mentén a ma oly elviselhetetlennek tűnő nehézségeken is képesek voltak megrendülés nélkül túljutni. Ha saját gyermekkori életképeimet idézem föl, akkor is csak erősödik bennem a bizonyosság, hogy mai lehetőségeink messze nagyobb mozgásteret engednek a hasonló problémák megoldására. 

Csak vissza kell tanulnunk a józan paraszti logikát, annak is a legfontosabb elvét: az ember a természet által tud kiteljesedni,

ezért először mindig a természetben és a természetes, olykor legegyszerűbb megoldásokban keressük a választ. Minden, amit fentebb leírtam ugyanis arról szól, hogy a hagyományos paraszti kultúrában az ember igazodott a természethez, és nem fordítva: a kánikulát tudomásul vette, és a maga eszközeivel alakította hozzá saját életmódját a nyári hőségben. Attól tartok, nekünk sincs más választásunk az egyre inkább mediterránba forduló klímában.

Nyitókép: Marokszedő asszonyok és a gabonát kaszáló férfiak aratáskor – Fotó: Fortepan / Fridhetsmuseet