Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy Karina mára „utazós” barátommá vált. Az egyetemi éveket követően máshová sodort minket az élet, de mindig hírt adtunk életünk fontosabb eseményeiről. Aztán évtizedek múltán, pontosan öt éve teljesen véletlenül összefutottunk Pag szigetén. Jót nevettünk, és megszületett az ötlet: menjünk együtt nyaralni. Ebből lett egy ciprusi kaland, aztán két covidos otthonmaradást követően egy dalmáciai tengerparti heverészés. Tavaly télen véletlenszerűen bökdöstünk a térképre, és több tipp után felmerült Lisszabon városa. Nézegettük, ízlelgettük, aztán hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan le is foglaltuk a szállást és a repülőjegyet. Innét már nem volt visszaút, noha a dolgos hétköznapok során nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni, tervezgetni. Szerencsénkre az élet nagy rendező. Folyton olyan emberekbe botlottam, akik már jártak ott, akár többször is, és minden egyes újabb információ egyre vonzóbbá tette ezt a távoli várost.
Három és fél órás repülőút vezet ide, cserébe a portugál reptér közel van a belvároshoz. Nagyjából este fél tíz volt, mire mi taxit fogtunk, de már a szállásra vezető úton lenyűgöztek bennünket a kivilágított üzletek, a szinte összefüggő platános parkok, az útszéli pálmafákkal. Rácsodálkoztunk a gyönyörű járdaburkolatokra, a fekete-fehér mozaikokra, az embertömegre. Bár fáradtak voltunk, a csomagok lepakolását követően kicsit körülnéztünk a környéken, beszippantottuk a tenger sójával gazdagított levegőt.
Másnap reggel megszületett a terv: csak semmi tervezés.
Bevesszük a várost, belesimulunk a hangulatába, megyünk, amerre a lábunk (és a metró) visz. Első nap a turistakalauzok által javasolt történelmi belvárosba, Lisszabon szívébe és kereskedelmi központjába, Baixhába indultunk (meg ne kérdezd, hogy kell kiejteni). Kényelmesen sétáltunk a szűk kis utcácskákban, eközben kijutottunk a főváros egyik legismertebb terére, a Praça do Comérciora, a Kereskedők terére. Valaha itt fogadták a tengeren érkező főméltóságokat. Korábban a királyi palota állt itt, de I. Fülöp 1580-ban új teret építtetett. Ezt ma már nem láthatjuk, ugyanis Portugáliát 1755-ben Európa egyik legpusztítóbb földrengése rázta meg, amely lerombolta ezt a teret is. A mostani épületeket 1775-ben adták át. A tengeri kikötő lépcsőin bóklásztunk aztán, bár nem számoltunk az egyre erősödő hullámokkal, így térdig vizesek lettünk. És ez így volt jó.
Rövid sziesztázást követően (Rómában élj úgy, mint a rómaiak, ugye) visszatértünk a belvárosba, és legnagyobb örömünkre rátaláltunk egy hangulatos kis üzletre, ahol kizárólag halkonzervet árulnak. Patinás kis boltocska, mint egy szatócsbolt, csak itt minden polcon konzervek. Tőkehal, szardínia… nem távoztunk üres kézzel.
Ezután felültünk a híres-nevezetes 28-as villamosra, ami a felújítási munkálatok miatt más útvonalon közlekedett, és csak a végállomáson lehetett leszállni. A kocsiból alig láttunk valamit, de az atmoszféra elképesztő volt, ahogy a fából készült szerkezet nyekergett, recsegett-ropogott. Végigzötyögtünk a felső középkori városmagon, ahova gyalog nem másztunk volna fel, fel-le csalinkáztunk a meredek utcácskákon. Aztán kávéztunk és rommá fotóztuk magunkat.
Másnap délelőtt volt egy kötelező körünk, ugyanis Karina kisfia focizik és ami esetünkben még ennél is fontosabb, Benfica-szurkoló. Szóval megkerestük AZ üzletet. A mez beszerzése után konstatáltuk, hogy a véletlen, vagy talán a jószerencse a város legszebb negyedébe vezetett bennünket: erre található a nemzeti színház, a Rossio tér, ami olyan, mint az angol Trafalgar square, a San Domingo templom, amelyet eredetileg román stílusban emeltek, majd a nagy földrengést követően barokk stílusban épült újra, és a San Antonio utca. E helyen érdemes megjegyezni, hogy az erős, megingathatatlan, ugyanakkor teljesen hétköznapi vallásosság belengi a várost.
Képeken az utunk:
Erre a napra terveztük a kihagyhatatlan programot, Európa legnyugatibb pontjának felfedezését. Először Sintrába látogattunk, ahol a királyi család nyári palotája volt a középkortól egészen a köztársaság kikiáltásáig, az 1900-as évek elejéig. Ekkor a kastélyt és a rezidenciát bezárták és a 90-es években nyitották meg a nagyközönség előtt. Csodás termekben jártunk, melyeket azulejo csempével díszítettek. Az azulejo egy jellegzetes, arab, spanyol és portugál nyelvterületen elterjedt csempe. Portugáliában szinte mindenütt belebotlunk, épületek díszeként, templombelsőkben éppúgy, mint egy-egy utcatáblán, frízben, faliképeken, sőt medálokon is. Lisszabonban a Madre de Deus kolostorban rendezték be a portugál csempeművészet történetét bemutató Csempemúzeumot. Bennünket teljesen lenyűgöztek ezek az épületdíszek, és természetesen eszünkbe jutottak a mi pompás Zsolnay épületkerámiáink.
Sintra után ismét buszra szálltunk, hogy megközelítsük Európa legnyugatibb pontját. A kanyargós úton egyszer csak felbukkant az óceán, majd megálltunk a szirtfoknál, ahol a part a tengerbe szakad.
Alattunk a mélység, felettünk a kékség, rajtunk a libabőr. Ezt. Látni. Kell.
Utolsó úticélunk Cascais, az egykori kicsiny halászfalu, ami régen a fővárost látta el hallal. A 19. században felkapott üdülőhellyé vált, mert az itt nyaraló királyi családot és udvartartását követő főurak díszes nyaralókat építettek. Ma is a felső tízezer nyaralóhelye Cascais, olyan a hangulata, mint a francia Riviérának: aranypart, luxus szállodák, napozók, dúsgazdag turisták mindenhol. Innét index, balkanyar és ismét irány a főváros, tudva: bármilyen későn is érünk vissza, találunk még jó éttermet, hogy ne vacsora nélkül bújjunk ágyba.
A portugál konyha
A portugálok fejenként több halat és kagyló-, valamint rákfélét esznek egész évben, mint bárki a világon. Szinte kötelező itt a tenger valamely gyümölcsét megkóstolni. Mi nemzeti ételüket, a bacalaut választottuk, aminek az az érdekessége, hogy ebből a halfajtából jelentős importra szorulnak. Helyi bort ittunk, vinho verdét és portóit. A következő vacsoránk aranydurbincs és grillezett tintahal volt, itt is megkóstoltuk az étterem borajánlatát, tisztességes, fogyasztható, az ételhez illő itókát kaptunk. Itt az is kiderült, hogy az angol sokadlagos nyelv, nem igazán divat, inkább franciául és spanyolul folyik a társalgás. A kis étteremben mindössze egyetlen pincér beszélt angolul, de sokat nem beszélgettünk: elég volt az igazi régimódi, kézzel írt cetlit (értsd: számlát) bemutatni a fizetéshez.
Ha már nemzeti étel, akkor kihagyhatatlan a Pastel de Nata, leánykori nevén Pastel de Belém is. A főzött krémmel töltött levelestészta kosárkák olyannyira népszerűek, hogy – szó szerint – szinte mindenhol lehet őket kapni. A kétféle név onnét származik, hogy az eredeti sütit Belémben, egy kolostorban sütötték, ami azon kívül készül, az a Pastel de Nata nevet viselheti.
A régi receptet állítólag a világon mindössze hatan ismerik.
Nagyon egyszerűen azt mondanám – és ezért valószínűleg kivégeznének az itteniek –, hogy egy gazdag vaníliapudinggal töltött tésztakosárka, aminek a tetején karamelizálódott a cukor. Ropogós, lágy, finom, édes, isteni.
Ronaldo és Vasco da Gama, az azulejo csempe, a retró villamos, a portói és gyarmatbirodalom hazája, Portugália vár. Minket már vissza. És az biztos, hogy ide érdemes visszatérni.
