A világ egy nagy tanterem: itt lehet az 50 pluszosokra specializálódott utazások ideje

Így nyár végén, a vírus két hulláma között az ember lassan azon kezd gondolkodni, hogy mit tehetett volna még a vakáció alatt, mit mulasztott el, de örömmel emlékszünk a felejthetetlen pillanatokra is, amelyeket gyakran egy-egy különleges utazás okozott. Ezeken az utakon hol csak egyszerűen kikapcsolódtunk, mondjuk egy vízparton fekve elengedtünk magunkat, de biztosan volt olyan élményünk is, amikor itthon vagy külföldön valami olyasmit tanultunk, amit nem is gondoltunk – ilyenkor a kikapcsolódás élménye mellett a „bekapcsolódás” élményével is gazdagabbak leszünk. Egészen biztosan ez, az élményalapú tanulás gondolata vezette az Elderhostel nevet viselő civil csapatot is, amely Marty Knowlton és David Bianco, két New Hampshire-i egyetemi oktató vezetésével, alakult Amerikában még 1975-ben.

A nevezett tanáremberek és barátaik kitalálták, hogy (elsősorban) az 50 év felettiekre specializálódva létrehoznak egy civil szervezetet, aminek segítségével olyan izgalmas és nem túl drága utazásokat szervezzenek, ahol az út alatt szakértő pedagógusoktól tanulhatnak a résztvevők. Egyes túráikon például elvisznek egy csoportot a Niagarához, de közben ismertetik a környék történelmét is vagy éppen szerveznek egy bányatúrát a térségben, ahol nemcsak sétálnak a tárnákban, hanem a képzett geológus beavatja őket a kőzettan alapjaiba is.

Jó esetben minden úton tanulhatunk valamit a kikapcsolódás mellett, ez a program azonban két szempontból is különleges: a szakképzett pedagógusok nem az utazás „melléktermékeként” tekintenek az ismeretszerzésre, hanem a középpontba helyezik azt, nem megfeledkezve arról, hogy felnőtt, sok esetben tanult emberek ismereteit gyarapítják, az ő igényeikhez igazodnak.

Knowltonék pár év alatt kinőtték az USA-t, jöttek a külföldi utakra, amelyeken az ország kultúrájával és nyelvével is meg tudtak ismerkedni az utazók. 1981-ben keltek át először az óceánon: Skandináviát és Nagy-Britanniát látogatták meg az amerikai csoportok. 1985-ben már ún. intergenerációs programokat is szerveztek, amikor

nemcsak az idősebbek kelhettek útra, hanem kicsik és nagyok együtt: nagyszülők és unokák utaztak közösen.

1986-ra az Elderhostelnek 100.000 tagja volt, 1999-re már a 200.000-et is meghaladta az utazva tanulók száma. 2010-ben a szervezet nevet változtatott, azóta Roadscholarnek hívják magukat. Úgy vélik, ez a megnevezés sokkal jobban kifejezi működésük lényegét: azt, hogy ők egy iskola, amely állandóan úton van. Vallják, a világ egy nagy tanterem az ember számára. Ma már szinte nincs olyan része a világnak, Egyiptomtól Grönlandig, Mexikótól Közép-Európáig, ahová ne indulnának Roadscholar-csoportok, s a COVID sem állította meg őket: a járvány harmadik hulláma után óriási lendülettel indultak újra a programok, annyi csak a változás, hogy sokkal több az ún. „kiscsoport”, amely pár főből áll, így mindenki jobban tud vigyázni egymásra és magára.

Magyarországon egyre több olyan utazási iroda van, amely időseknek szervez programokat, hiszen egyre többen ismerik fel, hogy növekszik a fizetőképes kereslet. Ezeken az utakon a szervezők néha alkalmaznak idegenvezetőket, olyan programmal azonban még nem találkoztam itthon, ahol az út közben, szakmailag és pedagógiailag is képzett oktatók kifejezetten tanítják az időseket.

A hangsúly ma Magyarországon az ún. „szabad” programon van: a csoportok elmennek a helyszínre, és gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak, maguk szerzik meg az emlékezetes élményeket. Természetesen nem tagadva ennek értékét, fontos elmondani azt is, hogy egyre több ember van, aki ennél többre vágyik – szeretne a szórakozáson és a kikapcsolódáson kívül kissé mélyebbre ásva tanulni. Nekik egyelőre az egyéni ismeretszerzés adódik lehetőségként.

A Roadscholar példáját és sikerét látva azonban egyre erősebben vetődik fel az a kérdés: lehet, hogy érdemes volna itthon is „utazva tanuló”-programokat szervezni? 

Nyitókép: RODNAE Productions / Pexels