A szezonon kívüli élet minden gyönyöre – Bartha Dorka képein úgy láthatod a Balatont, mint talán még soha

Újságíró vagy, történész és esztétika-magyar szakos végzettséggel. Hogyan jött emellé a fotózás? Ez egy régi hobbi számodra?

Egészen régen, még egyetemista koromban kezdtem el fotózni. Akkor kaptam karácsonyra egy kis kompakt gépet, amivel a szabadidőmben jártam a várost. Hosszú ideig nem jutott az eszembe, hogy ezt Budapesten kívül, a Balatonon is csinálhatnám. Aztán 2014-ben, amikor a barátom az államvizsgájára készült, hosszabb időre odaköltöztünk a balatonszemesi családi nyaralójukba. Amíg ő tanult, én napokon keresztül sétálgattam Szemesen, és fotóztam. Később egyre messzebb merészkedtem: átgyalogoltam Szárszóra, aztán biciklire pattantam, és bejártam a déli partot. Ezután is kellett még hat év, hogy rászánjam magam, ne csak gyűjtsem a képeket és a baráti körömnek mutassam meg, hanem nagyobb közönség elé tárjam őket és indítsak egy Insta-oldalt. 

Amikor 2020-ban elindult az oldalad, milyen tervekkel vágtál bele ebbe a projektbe? Mennyire tervezted meg, hogy mit szeretnél vele elérni?

Abszolút nem volt tudatosan felépített terv a fejemben. Azzal a gondolattal indítottam el az oldalam, hogy itt fogom gyűjteni a képeket, hogy valahol meglegyenek, és anyukám láthassa, mivel töltöm a szabadidőmet. Szóval nagy meglepetés volt, amikor egy évvel később elkezdett a követőtáborom látványosan növekedni.

A képeid nagyon erősen visszahozzák a gyerekkori balatoni emlékeket, a nosztalgikus hangulatot. Ahogy végiggörgetek akár csak néhányat a fotók közül, önkéntelenül is elmosolyodok. 

Talán azért is érezni ezt, mert számomra ez egyértelműen egy hobbi, amit imádok, és nem munka. Általában alig várom, hogy mikor mehetek újra a Balatonhoz fotózni. A képeken azt mutatom be, ami engem is megfog. Nem direkt módon keresek egy adott helyet vagy egy nyaralót, hogy lefotózzam, hanem én is menet közben fedezem fel, hogy mi tetszik nekem, mi érdekel. Biciklivel számtalanszor bejártam a déli partot, nagyjából Balatonberénytől Világosig, és miközben tekertem, benéztem az utcákba, és láttam, hogy ott van például egy hajós kerítés. Ilyenkor éreztem, hogy hevesebben kezd verni a látványtól a szívem. Volt, hogy elsuhanva láttam meg egy mozaikcsempés házfalat, amihez mindenképp vissza kellett kanyarodnom, hogy jobban megnézzem.

 

Azért döntöttél a biciklizés mellett, mert így könnyebben tudsz a rejtett kincsekre is rábukkani, vagy ez véletlenül alakult így?

Teljesen máshogy látod a környéket autóból, mint bringáról. Nagyon eltérő a kettő tempója is. Szerintem a Balatonhoz hozzátartozik a bringázás, emiatt is adta magát, hogy ezt válasszam. Ráadásul így sokkal jobban részévé tudok válni a tájnak, a hangulatnak. Kicsit meditatív is számomra a tekerés, a szemlélődés. Nem mellesleg nagyon praktikus. Sok mindent nem veszel észre autóból, vagy lehetnek olyan utcák is, ahová nem lehet autóval behajtani. Ezzel szemben bringával bárhová el lehet jutni, és ha megtetszik valami, csak letámasztom valahova, és már fotózhatok is. Nem utolsósorban pedig sokkal fenntarthatóbb, mintha autót használnék. Persze amikor a zuhogó tavaszi esőben tekerek, és tudom, hogy még három kilométer van a következő vasútállomásig, az az adott pillanatban nem kellemes. 

Miért épp a déli partot választottad témaként?

Volt a döntésemnek egy nagyon praktikus oldala: Szemes a déli partnak szinte a közepén helyezkedik el, így innen még szezonon kívül is egyszerűen bejárható a környék. Ráadásul ez az oldal jóval laposabb, nincsenek fullasztó emelkedők, ami fontos szempont, ha egy retró Csepel bringával közlekedsz. Másrészt a déli part is hatalmas. Hiába jártam már be számtalanszor oda-vissza, még mindig fedezek fel újabb gyöngyszemeket. Kiapadhatatlan forrás. Ennek ellenére jóval kevésbé ismert és felkapott, mint az északi oldal, aminek az öröksége, az építészeti kincsei, a gasztronómiája is sokkal jobban benne vannak a köztudatban. Füred, Badacsony, a Káli-medence az elmúlt tizenöt évben nagyon felkapottá vált. A déli partról meg a sör és a lángos jut az emberek eszébe.

Sokkal kevesebb építészeti történeti munka foglalkozik a déli part örökségével, az ottani nyaralókkal. Lokálpatriótaként az is dolgozott bennem, hogy megmutassam, hogy ennek az oldalnak is rengeteg izgalmas aspektusa van.

Ha azt mondod, a lokálpatriotizmus is dél felé húzott, az azt jelenti, hogy a barátod szemesi nyaralóján kívül más is ideköt?

Már nagypapám és apukám is Szemesen nyaralt, szinte az összes családi nyári történetünk ide kapcsolódik. Habár nekünk nem volt saját nyaralónk, mégis mindig ide jöttünk az ismerősökkel. Az anyukák összefogtak, és a nyári hónapokat itt töltöttük közösen, amíg az apukáink dolgoztak, és csak hétvégente jöttek a tóhoz. A kamaszkori élményeim viszont az északi parthoz kapcsolódnak, csak egyetemista koromban tértem vissza délre.

 

 

Így, hogy már gyerekként is jól ismerted a déli oldalt, most pedig már nem laikus szemmel nézelődsz, te mit veszel észre, hogyan változik a táj és benne a települések képe? Az, hogy turisztikailag próbálják ezt a környéket is minél vonzóbbá tenni, és kitolni a szezont, mennyire kedvező építészeti szempontból?

Ez egy összetett, és sok ponton üdvös, máshol fájdalmas kérdés. Ha az elmúlt tíz évre tekintek vissza, ami azóta telt el, hogy az első szezonon kívüli képemet elkészítettem, a változás egyértelműen észrevehető. Egyre több étterem, kávézó nyílik, ami nagyon színvonalas, és nem csak nyáron van nyitva. Ez nagyon jót tesz a Balaton-partnak. A Covid alatt sokan hosszú időre, szezonon kívül is odaköltöztek, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy augusztus 20. után se néptelenedjen el teljesen a környék.

Ha jó az idő, akkor egészen november elejéig van élet a parton.

Ami nagyon pozitív, hiszen van egy kiépített infrastruktúra, ami végre nem csak két-három hónapon át van használatban. 

Ezzel viszont az is együtt jár, hogy a déli parton is egyre gyakoribb, hogy felszántják a kempingeket, apartman házakat építenek, amire abszolút nincs felkészülve a környék. Léptékükben sem illenek a környező nyaralótelepekhez, nem ehhez szabottan alakították ki a közműveket. Ugrásszerűen megnő miattuk az útterhelés is: azt az útszakaszt, amit eddig húsz nyaraló használt, most elárasztja az apartman ház harminc lakásához kötődő átjáró forgalom. Ráadásul a tájkép is erősen sérül. Szemesen például elbontották a ‘30-as években épült Vigadót, amit az a Wälder Gyula tervezett, akinek a nevéhez kötődnek a Madách téri házak is Budapesten. A Vigadó az építészeti örökség egy jelentős eleme volt, ám a helyére apartman házakat építettek. Ugyanígy, az első nagy rombolási hullámban jó pár évvel ezelőtt az azóta már védelem alatt álló siófoki szecessziós villanegyed házaiból is bontottak. Ez egy fájdalmas veszteség, és egy nagyon kényes téma.

A villák közül a legtöbb már műemlékvédelem alatt áll, de te sok olyan nyaralót is fotózol, amik jóval később épültek, más korban, más stílusban. Ezekkel mi a helyzet, mennyire lehet és kell szerinted ezeket megóvni?

A ‘60-as, ‘70-es évek építészete a Balatonnál nagyon izgalmas, de egyelőre még az út legelején járunk az itteni műemlékvédelemmel. A ‘20-as, ‘30-as években épült klasszikus villák sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint egy szuper anyagokból készült, nagyon ötletes, ‘70-es évekbeli nyaraló. Az Instán a visszajelzések egyértelműen pozitívak ezekkel az épületekkel kapcsolatban is: mivel személyes emlékeik kötődnek hozzá, az emberek jobban szeretik ezt a korszakot és az építészetét a Balatonnál, mint a fővárosban vagy Nyíregyházán. Nagyon érdekes tapasztalat, hogy

amire Budapesten azt mondanánk a legtöbben, hogy szocmodern beton rondaság, arról a Balatonnál az jut az eszünkbe, hogy nagymamának is pontosan ilyen nyaralója volt.

A nosztalgikus érzés mellett ebben az is szerepet játszhat, hogy a ‘70-es években épült balatoni nyaralók jóval több játékosságot hordoznak magukon, mint fővárosi társaik.

Wettstein Domonkos építésznek jelent meg két éve egy könyve, amiben arról ír, hogy a Kádár-korszakban a Balatonon tervező építészek jóval nagyobb szabadságot kaptak, és behozhatták munkájukba a játékosságot. Jó példa erre a szántódi rév épülete, a tihanyi rév és a posta, a badacsonyi borozók, a Tátika étterem, amit épp most újítottak fel. A másik, nagyon szerethető oldal, ami szintén hozzátesz a játékossághoz, hogy sokan saját maguknak építették a nyaralót, a jó értelemben vett buhera módszerrel. A halacskás kerítések nem úgy születtek, hogy a tulajdonos kinézte egy központi tervfüzetből, és megrendelte magának. Tudok például olyan történetről, hogy valakinek a nagypapája készítette el a kerítést, amit aztán megőrzött a család, minden nyáron átfestették, hogy szépen megmaradjanak a formák. Az egyik kedvenc kinézetű házam bordó- kék- fehér metlachival van kívülről burkolva, hiszen anyaghiány volt, nem volt mivel díszíteni, így ebből vásároltak be, és törögették össze, rakták fel mozaikszerűen vagy akár vitorlás formában dekorációként. Szerintem ez nagyon kreatív, szerethető, és jól mutatja, hogy a tulajdonos mennyit törődik az épülettel, milyen fontos neki.

Még több Balaton:

Az érzelmi kötődés erősen érezhető a képeiden is. Különösen azoknál a nyaralóknál van jelen, amiknek nevet is adtak. Szeretem elolvasni a fotóid alatt az ezekhez kapcsolódó történeteket is.

Igen, a névadás is nagyon kedves és egyedi gesztus. A Balatonon és talán még a Velencei-tavon kívül nem is nagyon jellemző máshol az országban. Itt gyakori, hogy családtagról, feleségről vagy valamilyen vicces aktivitásról nevezik el a nyaralót. Már az 1890-es években is jellemző volt, és máig megmaradt ez a szokás. Az egyik kedvencem egy mára elbontott siófoki, modern, bauhaus jellegű kis ház, aminek „Szakáll növesztő” volt a neve. Nagyon jól visszaadta a név a nyári életérzést, amikor lemész a tóhoz, és nem kell semmilyen kötelezettséggel, társadalmi berögződéssel foglalkoznod, nem kell borotválkoznod.

 

Említettél már néhány helyet, amit nagyon szeretsz, de van olyan, ami egyértelműen a kedvenced?

Nagyon nehéz egy kedvencet választani. Talán ha nagyon muszáj, akkor a barátomék szemesi nyaralóját mondanám, de ebben erősen közrejátszanak az érzelmi okok, az emlékek, amik idekötnek. A dédnagypapája tervezte a ‘40-es években, és ha itt vagyunk, mindig azok az emberek vesznek körbe, akiket a legjobban szeretek.

Ha korszakokban gondolkozom, akkor a feldolgozatlansága és kicsit méltatlanul kezeltsége miatt kiemelném a ‘60-as, ‘70-es éveket, nagymamáink korosztályának nyaralóit. Nekem nagyon tetszenek a metlachi burkolatos teraszok, azt ajtók előtti szalagfüggönyök, a típustervek, amiket a korszak legjobb építészei találtak ki. Szeretem, hogy megvan bennük a praktikusság, hogy nem akartak mindent bezsúfolni a nyaralóba: volt bennük egy kis konyha, fürdő, ágyak, és semmi több. Nem kellett bele semmi luxus, mert úgyis a legtöbb időt a kertben vagy a tóparton töltötted. Ezek az épületek szabadságérzetet adnak. 

A képekhez nagyon sokat adnak a történetek is, amiket melléjük írsz. Ezeket hogyan deríted fel?

Sokszor használom az Arcanum adatbázist, ami digitalizáltan tartalmazza az elmúlt száz év újságait, de egyre gyakoribb, hogy az Instán valaki felismeri a családi nyaralóját, és elmeséli a hozzá kapcsolódó történetet. Van például Balatonberényben egy nagyon jól kinéző, sárga, századfordulós villaépület, amit egy ismerősöm javaslatára kerestem meg. Miután lefotóztam, és kitettem a képet, valaki írt, hogy ez az a ház, amiről mindig mesélt az anyukája, hogy kislányként gyakran ott nyaralt. Így egy év alatt állt össze a sztori. Az Instának köszönhetően számos olyan történetre derülhet fény, amit sehogy máshogy nem tudhatnék meg. De élőben is előfordult, hogy valaki odajött, amikor kerítést fotóztam, beszédbe elegyedtünk, és elmesélte, hogy az előző tulajdonos nagyon szeretett horgászni, és mindenféle rekord fogásai voltak, ezért vannak halak a kerítésen.

Van egy 25 ezer követős Insta-oldalad, voltak már kiállításaid, és nemrég megjelent a könyved is. Mik a további terveid?

Szeretném az egész projekt könnyedségét megtartani, hogy ne váljon kötelezettséggé. Jó lenne a könyvet angol nyelven is megjelentetni, hiszen a Balaton például a németeknek is egy fontos hely. Nyárra tervezünk egy újabb kiállítás, és szeretném ha a képek majd printben is megvásárolhatóak lennének. A távlati terv pedig az, hogy bejárjam az északi partot is – most, hogy már van megfelelő biciklim, az emelkedők sem jelenthetnek akadályt.