„A semmit is meg lehet osztani egymással” – Bedő Orsolyával beszélgettünk

Öt és fél éve, hogy elvesztetted Krisztiánt, akinek életéről idén jelent meg egy könyv, Az orrszarvúk hajnala, amit Balogh Boglárkával írtatok. Mesélsz benne a megismerkedésetekről, az afrikai kalandokról és Krisz halálának körülményeiről is. Milyen volt számodra ennyi év után újraélni mindezeket?

Két éve májusban keresett meg Boglárka, hogy készítene velem egy interjút. Vállaltam, és egy hónapja beszélgettünk már, amikor azt mondta, szerinte már nem is interjút, hanem könyvet kellene írjunk… Eleinte nem örültem ennek, de aztán egyre hangosabb volt bennem az a hang, ami azt mondta, Krisztiánnak tartozom ezzel. A kislányunknak mindenképpen le akartam írni, milyen életünk volt az apukájával. Viszont ahogy realitássá vált ez, azonnal éreztem, milyen nehéz lesz végigcsinálni. Keserű hónapok következtek, újraéltem sok élményt, de ez kellett ahhoz, hogy mára megszabaduljak a gyásztól. Bogi vitt végig a feldolgozás útján – szoktam is neki mondani, ha terapeuta lenne, nagyon sok pénzt hagytam volna nála.

Van, amire másképpen nézel most a múltadból, mint a könyv megírása előtt?

Rendet raktam a fejemben, és így végre helyére tudtam tenni azt is, hogyan álljak Krisztiánhoz, akit annyira szerettem. Most hétköznapi életet élek, háztartást vezetek, dolgozom – közben a szobám faláról orrszarvús poszterek néznek rám, és bekeretezett képeken látom azt az afrikai tájat, amit anno a házból kilépve csodálhattam. Gyakorlatilag mindig itt van Afrika, és hálás vagyok mindenért, amit ott tapasztalhattam. És persze hálás vagyok Krisztiánért, hiszen huszonévesen, amikor megismertem, teljesen más ember voltam, az ő hatására lettem az, aki ma vagyok. De annak is örülök, hogy én is formálhattam őt az útja során.

 Krisztián és Orsi 2014-ben, a Liwonde Nemzeti Parkban

A könyvből kiderül, hogy huszonévesen, sok évnyi bébiszitterkedés és hasonló külföldi munka után ösztöndíjat nyertél, Angliában lehettél volna teljes állásban egyetemi tanár. Ez remek lehetőség volt számodra, de Krisztián is éppen akkor kapott esélyt a mindig vágyott afrikai munkára. Te kettőtöket választottad a karriered helyett. Könnyű döntés volt?

Ez szerintem típus kérdése: sosem voltam karrierista, nem a munkában láttam életem értelmét. Tudtam magamról, hogy egy párkapcsolatért képes vagyok feladni egy munkát, hiszen számomra egyértelműen az előbbi a fontosabb. Persze érdekelt a szakmám is, jó lett volna tanárként dolgozni. Nyelvtanár vagyok, így az egyetem után szét akartam nézni a világban, tapasztalni szerettem volna minél többfélét, ezért is mentem külföldre, például Angliába, ahol Krisztiánnal találkoztunk. Ő már akkor nagyon céltudatos volt, látta, mivel akar foglalkozni, és

ez számára nem is egy karriert jelentett: a világot próbálta jobb hellyé tenni azzal, amit csinált.

Felnéztem rá, rajongtam érte. Ahogyan egymásba szerettünk, egyértelművé vált, érte hatalmas áldozatokat is képes lennék meghozni. Mivel élete vágya volt, hogy kijusson Afrikába, amikor lehetőséget kapott erre, vele akartam tartani. Bár kicsit fájt a szívem, tökéletesen nyugodt voltam, amikor visszautasítottam az egyetemet. Tudtam, hogy jól döntöttem.

 

Amikor rólatok olvastam, számomra súlyt is adott ez a momentum a kapcsolatotoknak: hirtelen tétje lett mindennek. Két felnőtt ember döntése kellett legyen, hogy együtt vagy külön haladtok tovább.

Igen, ketten kellettünk, az én partnercentrikus alapbeállítódásom és az ő szenvedélye, amit rám is át tudott ragasztani. Ehhez az is szükséges volt, hogy nem volt beképzelt, sem önző. Nemcsak a saját céljainak élt, tekintettel volt rám minden döntésében. Rengeteget beszélgettünk, gondolkodtunk, ki milyen választ adjon a maga munkalehetőségére. Nem akarta, hogy később bármit is megbánjak. Én akkor már tudtam, mellette, vele leszek boldog, nem a munkám mellett. Ráadásul

már csak azért sem tekintettem soha áldozatnak magam, aki bármiről is lemondott egy férfiért, mert hihetetlenül élveztem a kintlétet, és rengeteget tanított Afrika.

Végül kint is tanítottál, ha egészen másképpen is, mint Európában tetted volna. Milyen tapasztalatokat szereztél?

Malawiban koordináltam vagy menedzseltem a tanórákat, anyaggyűjtéstől kezdve egészen a levezényléséig mindenfélét csináltam. Fákat ültettünk a gyerekekkel, tanultunk a természetről, igyekeztem megmutatni nekik, miért fontos számukra is a környezetvédelem. A nemzeti parkban „safari-táborokat” tartottunk, ahol hat napig etettük-itattuk a gyerekeket, és közben tanítottuk őket a természetről, állatvilágról. Erre nagy szükség van, hiszen máshogyan közelítenek mindenhez: számukra például az általunk védett állatok kártékonyak, ellehetetlenítik az életet, megeszik az élelmiszereket. Ha megmutatjuk nekik, miért fontosak ezek az élőlények, ha közös ügyek mellé állunk, az mindenki számára hasznos. Csakhogy egy-egy ilyen edukációs program drága, mi is azért tudtunk ebben dolgozni, mert Dél-Afrikától kaptunk támogatást.

 

Most az oktatási feladatok egy másik részét viszem, itthonról. A győri állatkert Xantus János Alapítványával együttműködve háttérmunkákat végzek egy tanzán vadvédelmi projektben: próbálunk életben tartani minél több vadállatot, és közben a helyi közösséget is edukálni.

Vagyis bár hazatértél, nem szakadtál el teljesen Afrikától. Tudatos döntés volt ez?

Krisztián halála után el kellett gondolkodnom, mit kezdek magunkkal. A kislányunk, Estella akkor másfél éves volt. Az első gondolatom az volt,

vajon mit vár Krisztián, mit akarna, hová menjek, hogy folytassam az ő hagyatékát?

Hetekig, hónapokig méláztam ezen azután, hogy hazajöttem. Anyukám segített mindenben, úgy tudtam dolgozni, hogy ő vigyázott Esztire. Aztán elkezdtem egy házfelújítást, hogy legyen saját otthonunk, de ekkor már elég nagy volt bennem a feszültség, amitől magas volt a vérnyomásom. Végül kórházba kerültem, a fél arcom lebénult, nem sokon múlott, hogy agyvérzést kapjak. Nem lett maradandó betegségem, sem velem maradó tünet, de

a bénulás hatására ismét újragondoltam az életemet.

Tudtam, hogy a kislányomnak szüksége van rám. Igyekeztem nagyon pozitívan gondolkodni minden helyzetben, ehhez a legnehezebb időkben is ragaszkodtam. Biztattam magam, hogy Krisztián segít, fogja a kezünket, és így minden rendben lesz. Emellett folyamatosan sulykoltam magamba, hogy még mindig sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint a legtöbb ember ezen a Földön.

 

Sokszor tanácsolják a bajban, hogy vedd észre, van még rosszabb, lásd meg azt, akinek nehezebb. Mégis, rendszerint leköt bennünket a fájdalom, nem tudunk örülni annak, hogy „csak” az a traumánk van, ami. Neked miért segíthetett ez a hozzáállás?

Amíg nem éltem Afrikában, én sem egészen értettem ezeket a mondatokat, de a sokféle ott szerzett tapasztalat megváltoztatott. Kint megadatott a lehetőség – és igen, ezt lehetőségnek látom –, hogy nem volt mindig meleg vizünk, áramunk, és olykor egy százkilométeres utat álló napba telt megtennünk. És nekünk még privilegizált életünk volt odakint! Mégis láttunk, éreztünk valamit azokból a nehézségekből, amikkel a kint élők évszázadok óta naponta szembesülnek. Egészen más úgy gyereket nevelni, hogy láttad, az afrikai falvakban hatalmas rugalmassággal képesek a bozótban élni a kicsikkel. Nekünk itthon nem kell huszonnégy órát biciklizni, ha eltört a gyerek lába, és nincs malária sem, ha pedig mégis érint bennünket egy-egy betegség, gyógyszerrel hamar orvosoljuk a gondokat.

 Mangóvásár Afrikában

Mit tanultál mindebből, mit hoztál haza a pozitív életszemléleten kívül?

Mivel sokkal kevesebb lehetőségük van a kintieknek, például a technikai elmaradások okán, az élet sokkal lassabb. Ha kint vagy, muszáj felvenned Afrika tempóját. Ebben a tempóban pedig nincs sietség, cserébe van idő gondolkodni. Krisztiánnal rengeteget beszélgettünk, és volt alkalmunk az élet nagy kérdésein merengeni. Erre a nyugati világ kevés lehetőséget ad. Sokkal tudatosabban éltünk, mint itthon tettük volna, és ebből a tudatosságból sikerült haza is hoznom. De sokat kaptam a kinti emberektől is. Nekik semmijük sincs, de azt is megosztják egymással. Nincs irigykedés, nincs lopás, ha pedig a Föld fejlettebb oldaláról érkezik hozzájuk valaki, azért hálásak, hogy eljött hozzájuk.

Hihetetlenül alázatosan, önzetlenül élnek, és ebben van mit tanuljunk tőlük.

Persze én csak a szubszaharai Afrikától tudok beszámolni, Kongóban vagy Csádban lehet, más a helyzet. Malawiban, ahol laktunk, sosem volt polgárháború, sem háború, az ottaniak nem lázadnak a sorsuk ellen, egyszerűen csak örülnek, hogy élnek. Egészen más például számomra Ruanda. Közvetlenül Krisztián halála után végigautóztunk az országon, és az ablakból néztem a népet, ami annyit szenvedett. Nincs ott ember, akinek a családját ne traumatizálta volna a ’94-es mészárlás. Bármilyen szomorú voltam akkor, csak arra tudtam gondolni, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit ők átéltek, és lám, mosolyognak. Ez rengeteg erőt adott.

 

A halálhoz is máshogy viszonyulnak Afrikában?

Igen, mindenképp. Ezért is gondolom, hogy máshogy éltem volna meg például Krisztián halálát, ha itthon következik be. Sok temetésen részt vehettem Afrikában. Ott is ugyanazt a fájdalmat élik meg, mint mi, ha elvesztik egy szerettüket, sírnak és szenvednek, de hamarabb túljutnak a traumákon. Elfogadják, hogy a halál, akárcsak a születés, az élet része. Átéreztem ezt odakint én is, ezért is nem tudtam elsüppedni az önsajnálatban, mikor meghalt Krisz. Úgy gondoltam, az élet üzenni akar valamit azzal, hogy itthagyott minket. Még erősebbnek kellett lennem, egyedül is meg kellett tanulnom boldogulni. Persze arra sosem kapok magyarázatot, miért kell a gyerekének félárván felnőni, de nem is szabad ezen gondolkodni. Krisztián egyébként is küldött maga helyett „új apukát”.

Az új pároddal, ahogy mondtad is, teljesen átlagos életet éltek. Nem vágysz vissza Afrikába?

Most jól érzem magam itthon, de biztos, hogy ha a lányom nagyobb lesz, elolvassa a könyvet, és érdeklődik az egykori életünk iránt, akkor visszamegyek majd vele. Szeretném megmutatni, hol voltunk olyan boldogok. Ráadásul örökölte az apukájától az állatok fanatikus szeretetét – sokszor gondolok arra, mennyire élvezné a kinti vadvilágot. Itthon egy gyík is órákra lenyűgözi, mit szólna akkor az elefántcsordákhoz?

 Krisztián és Estella 2016 decemberében

Te hogyan viszonyulsz a magyarországi természethez ilyen élményekkel a hátad mögött?

Nagyon szeretem, és ahogy Afrikában, úgy itthon is sokat kell még tanuljunk a környezetvédelemről. Elnézve az elmúlt évtizedek változásait, szerintem nem csak az ökoiskolákban kellene erről napi szinten beszélni.

Nyolcmilliárdan élünk a bolygón, és lassan kiesszük magunkat innen.

Ezeket az adatokat látva alapvetés lenne megtanítani a következő generációnak, mit tehetnek a természetért – persze ez nem elsősorban az iskola feladata. Nekem is kihívás, hogy a környezetvédelem szempontjait szem előtt tartva éljek a mindennapokban, hiszen időről időre repülőre ülök, és ha nagyon körülményes lenne az utazás, használok autót is. Mégis azt gondolom, a jólneveltséghez a természet szeretete is hozzátartozik, és ezt is otthonról hozzuk. Összességében optimista vagyok, hiszem, hogy nagy változások jönnek e téren.

Eszedbe jut még ma is, mit várna el tőled Krisztián?

A gyerekneveléssel kapcsolatos kérdésekben mindenképpen. Gyakran felötlik bennem, mit mondana egy-egy helyzetben, mit látna jónak, hogyan döntene, milyen jövőt szánna Estellának. Ő mindig felfelé húzott engem, jobbá tett, és így, hogy nincs már velünk, igyekszem magam is felnőni ehhez az egészhez, tanulni, fejlődni, ahogy mellette tettem. Remélem, büszke ránk. Viszont már nincsen bennem kényszer, elengedtem őt.

Fotók: Bedő Orsolya