A rózsás szekrény titka

Az öreg házban volt egy rózsás szekrény. Kicsi voltam, szerettem simogatni az alsó szekrényajtókat ékesítő, faragott rózsákat. Csinos, kedves kis szekrény volt, máig nem tudom, miért a veranda folyosóján álldogált?! Ha a dédnagyanyám főzött, ott tüsténkedtem, és ha szólt, hogy vigyem be a konyhába a grízt, vagy a májkrémkonzervet, szíves örömest szaladtam. Nem volt nagy a szekrény, a felső polcokat viszont csak a hokedliről értem fel. Odatoltam, kinyitottam az ajtók szárnyait, kivettem, amit kellett. Aztán kicsit visszamentem nézelődni, pedig semmi érdekes nem volt benne. Legalábbis a dédnagyanyám szerint, mert mindig utánam kiáltott:

„Nem csukod be már a szekrényt?! Mit kell abban nézni?!”

Régi képen a rózsás szekrény – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho

 

Amikor nagyobb lettem, hokedliről már a szekrény tetejét is felértem. Ott volt rajta egy fekete kör. Megpiszkáltam, fekete lett tőle az ujjam – innentől aztán még titokzatosabbá vált a dolog. Mi az a fekete karika a szekrény tetején, kérdezgettem időnként, de erre senki, soha nem adott választ.

„Majd elvisszük az asztaloshoz, a Lajos bácsihoz, és megcsinálja” – mondta dédnagyanyám.

Lajos bácsi hamarosan meghalt, és amikor hírét vettem, megkérdeztem, most akkor ki fogja megcsinálni a rózsás szekrényt? „Hallatlan, hogy milyen pimasz ez a gyerek!” – mondták anyámnak, így aztán egész délután a sarokban álltam, hogy gondolkodjak az illő viselkedésen. Kapargattam a sarokban a vakolatot, és közben láttam Lajos bácsit magam előtt, ahogy dolgozott a jószagú pajtában, aztán láttam az elárvult szerszámait, amivel nem fogja már a szekrényt megjavítani. Ha sokáig a sarokban állok, akkor sem.

A rózsás szekrény ma – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho

Megnőttem, változtak az idők, a kis sötét belvárosi lakásból egy modern tízemeletesbe költöztünk. Bútorunk alig volt, nagyanyám lelkesen kezdte berendezni nekem a „lányszobát”. Előkeresett egy szép, antik horgolt ágyterítőt, egy régi széket. Kaptam saját íróasztalt, könyvespolcot – igaz, ez utóbbi sehogy sem illett a lányszobás elképzelésbe, de hát erre telt: apám fabrikálta lécekből.

„A rózsás szekrényt felújíttatom, az lesz a szobád dísze” – mondta nagyanyám.

Aztán valahogy nem lett a felújításból semmi, maradt a veranda folyosóján a szekrény: benne lakott a gríz, a liszt, a paradicsom- és májkrémkonzervek. Fiókjaiban spárga, olló, tetején a fekete karika. Amikor ott jártam, sose mulasztottam el végighúzni az ujjamat ez utóbbin, és megfogott mindig: kormozott.

Elszaladtak az évek, és vele együtt a helyek és az emberek. Nagyanyám nekem hagyta a rózsás szekrényt.

„Rozoga, ócska darab”– mondta mindenki, „vidd, tüzeld el a télen!”.

A pincében állt sokáig, mert nem volt igazán helye, és pénzem sem arra, hogy elvigyem felújíttatni. Olykor megsimogattam, mert valami jóleső nosztalgiával emlékeztetett arra az időre, amikor gondtalan boldogságban kezdtem felfedezni a világot.

Aztán sok évvel ezelőtt, amikor szárba szökkent kis virágos vállalkozásom, és berendeztem a „boltocskát”, csupa fehér, antik hatású bútort képzeltem el benne. Került is megfelelő munkaasztal, polc és szekrény a zsibvásárból. Egy asztalos megmutatta, hogyan csiszoljam és fessem a felületet, hogy kopott fehéren tündököljön. Finoman lekapartam róla az évszázados, pattogzós festéket ott, ahol le akart jönni. Finoman megcsiszoltam, került rá fehér táblafesték. Végül antikoló viasszal dörzsöltem be. Ekkor végre a rózsás szekrény is megtalálta a helyét. Kicsit kipofoztam, remekül illik az összképbe.

Mi mást is rejthet a Rózsakunyhó Alkotóműhely rózsás szekrénye, mint rózsalekvárokat, rózsaszörpöt, csupa virágot?!

A szekrény régi és új élete – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Az évek alatt az üveg elveszett, elszerencsétlenedett belőle, helyette rózsás textil borítja a felső ajtókat. Pont úgy, mint anno, régen, a dédi könyvszekrényében.

Ha a dédi meg a nagyanyám lenéznek a felhőkről, bizonyára jó érzéssel látják, hogy a rózsás szekrénybe új életet leheltem.

Itt áll, mindenki gyönyörűségére – szeretek csak rápillantani is. Látom benne az időt, sejtem a kezek nyomát, visszaidéznek valamit a messzi múlt töprengéseiből. Ha leveszem a tetejéről a virágos kosaramat, letörölgetem az aljáról a fekete port: a korom átüt a fehér festéken is. A titokzatos fekete karika legendáját csak a rózsás szekrény őrzi, nem fejti meg már senki sem.

Nyitókép: Halmos Monika @rozsakunyho