Valaki azt mondta, állj – Apokrif gondolatok 2020. húsvétján

Ünnep

Valaki azt mondta, állj – Apokrif gondolatok 2020. húsvétján

Megcsap a füst jól ismert illata. A templomban sötétség van. A pap odakint megáldja az új tüzet. Kezdetét veszi az év legmisztikusabb szertartása, a fényünnepség. Tűz gyúl a húsvéti gyertyán, az atya és a ministránsok bevonulnak a templomba. Csukott szemmel hallgatom, ahogy háromszor, élesen hasít a levegőbe a két szó: „Krisztus világossága”. Átizzadt kezemmel fogok én is egy apró gyertyát, melynek méhviasz illata van. Felhangzik az Örömének. Itt az önvizsgálat ideje. A tisztulásé, az elmélkedésé. Mindig így volt ez, sok éve már.
De idén másképp lesz.

2020. áprilisát írjuk. Idén nem töltjük meg élettel a templomokat, nem élőben hallgatjuk a passiót a helyi templomkórus előadásában, nem csendülnek fel a húsvéti énekek a vidéki plébániák régi, hangolatlan orgonáin.

Tudom, hogy mindez nagyon fog hiányozni. A vallásos meggyőződésen túl ugyanis van ennek egy másik rétege is: az ősi, zsigeri hagyományé, az örökségé, ami az enyém, és ami azzá tesz, aki vagyok. Az ünnepé, olyan „füveskönyves” értelemben, ami kell ahhoz, hogy egyben tartson: nem csupán családokat és közösségeket, de emberi lényeket is.

Most olyan időket élünk, hogy hátra kell lépnünk egyet. Idén másként kell megélnünk a húsvétot. Meg kell próbálnunk kihozni a legtöbbet abból, ami adatott. Valaki azt mondta, állj. Valaki azt mondta, most nem te diktálsz. Valaki azt mondta, gyakorolj önmérsékletet, fegyelmet és alázatot, és vége lesz egyszer a megpróbáltatásoknak.

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.”

Pilinszky Apokrifjének sorait mantrázom. Ez a mondat jár a fejemben, amikor az üres templomokra, kongó padsorokra gondolok.

Az emberiség megkapta a maga töviskoronáját. Méltósággal kell viselnünk, mert nincs más kiút.

Gondoltuk volna néhány hónappal ezelőtt, hogy az lesz a legnagyobb vágyunk, hogy lássuk a szeretteinket? Hogy elérhetetlen távolságba kerül egy út a legközelebbi rokonainkhoz? Hogy napról napra szembesülünk azzal, mennyire gyengék és sebezhetők vagyunk? Hogy a rendszer, amit magunknak építettünk fel, ennyire sérülékeny? Hogy most nem a klímaszorongás az Y generációs vloggerek elsőszámú témája? Hogy egyetlen ügy, a vágy, hogy egészségesek maradjunk, képes összekovácsolni minket, mert ebben tökéletesen egyenlők vagyunk?

Ugyanakkor azt is tudom, hogy még mindig csak a felszínt kapargatom. Tudom, hogy bár nehezebb lesz, meg kell próbálnunk megteremteni azt a fennkölt hangulatot, ami mindig belengi ezt a néhány napot. Ennyi a dolgunk.  

Idén is felveszem a legszebb ruhám, akkor is, ha ketten ünneplünk a férjemmel.

És hálát fogok adni, hogy van nekem. És tojást festek, akkor is, ha ő lesz az egyetlen, aki meglocsol. És megfőzöm a sonkát. Idén is meggyújtjuk a gyertyát. Felhívjuk a családjainkat és megosztjuk velük ezeket a napokat.

***

Az idő gyönyörű. A teraszon ülök. Arra gondolok, hogy minden rossz ellenére van a történéseknek jó oldala is. Tudom, hogy millióan írtak már erről, de ha valaki, én biztosan állíthatom, hogy van. Az elmúlt tíz, változásokkal teli és káoszos évem után nem tudom, mikor volt időm utoljára pihenni, pillanatokat megélni. Nem tudom, mikor tudtam igazán örülni egy felröppenő rovarnak, vagy egy madárnak. Nem tudom, mikor ízlelgettem ennyire ráérősen az általam készített ételt, és mikor vizsgáltam meg magamat utoljára kívül-belül. Mikor gondolkodtam el azon, kik az igazi barátaim?

Persze a helyzetnek sokkal több a hátránya, mint az előnye. A világgazdaság beleroppan, rengetegen lettek földönfutóvá, és folyamatosan aggódnunk kell a szüleinkért, nagyszüleinkért.

A szemem tovább gördül az Apokrif sorain.

„Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.”

Az én szüleim nem idősek, de ugyanígy fogok örülni, ha majd látom őket, ahogy a testvéreimet is. És akkor minden újra a régi lesz.

És akkor „visszafogad az ősi rend.”  Ami reméljük, jobb lesz, mint a világ, amit magunk mögött hagytunk.

Ámen.

Borbás Dorottya vendégírása.

Ajánljuk még:

A SONKÁN TÚL LÉLEKBEN IS ÜNNEPELHETNÉNK – TIPPEK EGY IGAZI HÚSVÉTHOZ

ÉS CSEND ÉS NAPSÜTÉS ÉS HALÁL – NAGYPÉNTEK A KARANTÉNBAN

BORBÁS MARCSI NAGYPÉNTEKI MENÜJE