És csend és napsütés és halál – Nagypéntek a karanténban

„Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga táncát és kiválóság nincsen. Az összhang teljes és megzavarhatatlan.”
Weöres Sándor

Lukakba, lakásokba, házakba, palotákba szorultunk, ki-ki a maga sorsa szerinti otthonba. Nem kell és nem is tudunk minden nap hazatérni, megtérni saját békénkhez, ahol aztán magunkra zárhatjuk az ajtót, ahonnan kiszoríthatjuk a világ többi részét.

A világ most otthon van velünk: szobánkban az iskola, az iroda, a kórház, kertünkben (vagy ablakunkban) a föld, az ég, a levegő. Más most a kint és a bent, a tárgyak, a gondok és az örömök helye is megváltozott.

Tudunk az ágyunkból értekezni a kollégákkal, pisilés közben telefonmeetingelni, és ha tetszik, online terápián vehetünk részt a nappaliból.

Elmosódtak a határok az élet különböző területei között, így rajtunk múlik, minek hol engedünk teret.

Sokan mondják, az most a titok nyitja, hogy rendszer legyen az életünkben. Állítólag napi rutin, óramű pontosságú feladatsor kell nekünk, amit ha elvégzünk, lesz hatékony munka, patyolat háztartás, örömmel főzött házikoszt, és persze szieszta-részleg, kertész-, szabász-, kézimunkaképzés, meg ami szem-szájnak ingere. Bár korlátok között élünk, rengeteg mindent lehet most is, mindenre jut idő, ha okosak vagyunk. Mert az otthonunk nem börtön, hanem a várkastély legfelső szobája: elzárt kincsek tára. 

Szép ez a gondolat, valahogy mégis borsózik tőle a hátam, mert most nem ennek van itt az ideje. Minél több mindent sűrítünk a napba, minél több fronton vagyunk nagyon jók, annál messzebb kerülünk a kívánt céltól.

Nagypéntek van. A húsvétra készülés utolsó nagy állomása, ahol módunkban áll elcsendesedni az ünnepi vigadozás előtt.  Még nem késő, hogy a gardrób éves kitakarításán, a negyedik osztályban félretett füzetek szanálásán és a kalácssütésen, sonkafőzésen, tojásfestésen túl megérkezhetünk egy olyan helyre, ahol csendben lehetünk, nyugton magunkkal.

A bezártságban lehetőséget kaptunk, hogy annyi minden más mellett templommá (is) legyen az otthonunk.

Egy olyan térben vagyunk, ahová behívhatjuk Istent, ahol vele együtt lehetünk csendben.

Más ez a csönd, mint eddig; egyedül éljük meg és nem közösségben. Nagyobb a felelősség rajtunk, egyéneken, mert felszólítás nélkül kell félrerakni a mosást, nem bekeverni a kenyértésztát, kikapcsolni a laptopot és a telefont.

Mégis, talán pont most, hogy minden korábbinál más ez az ünnep,

nagy szükségünk van arra, hogy komolyan vegyük a csöndet, komolyan vegyük a nagypénteket.

Kiüresítsük az életünket, a fejünket, szusszanásnyi időt hagyjunk a testünknek – hogy helye legyen mindannak, ami jönni készül.

Otthon vagyunk, hazatérhetünk, megtérhetünk, ki-ki oda, ahonnan nyugalmat kaphat, mert van döntésszabadságunk: a bezártságban is megélhetjük a felszabadulást. A valódi kiszakadást a hétköznapokból, a mélységet annak minden nyomorával és szépségével.

Így az ünnepben eljuthatunk oda, ahol tényleg jól énekel a madár, jól ugat a kutya, helyénvaló a bárány, és még a halál is értelmet nyer.