Esteledik már, amikor a hétvégi Regejáró Napok plakátjaival sorra járom Énlaka köves-kavicsos utcáit. Az erdélyi Udvarhelyszék kicsi falucskájáról szóló hivatalos információk szerint a település lélekszáma 120-130 között alakul, de aki már akár csak egyszer is járt ott, pontosan érzi, hogy mégsem ilyen egyszerű az igazság. Az utcákat járva az üres porták mellett elhaladva tudom, hogy nem vagyok egyedül, de az érzés egyáltalán nem félelmetes, sokkal inkább bátorító, támogató. A templomdomb oldalában álló régi gulyakút hengerén mély árkokat szántott a lánc, s bár a gulya létszáma mára már az egykori töredékére apadt, a hazatérő jószágok kolompjainak hangja most is éppúgy bong végig a völgy fölött, mint mikor még százával érkeztek a csűrbe.
Már hatodik éve, hogy szeptember első hétvégéjét Énlakán töltjük. A mindenki számára ingyenesen látogatható Regejáró Napokat szándékosan nem nevezzük „fesztiválnak”, az összegyűlt emberek sokkal inkább családias, baráti közösséget alkotnak, mintsem véletlenül összeverődött bulizó tömeget. A hely ereje mellett talán éppen ez az összekapcsolódás, a másiknak megadott és tőle visszakapott érdemi odafigyelés lehet az, ami mindenkit magával ragad, aki csak egyszer is részt vett ezen a programon.
„Itt valami olyan erő van a földben, amelyhez hasonlót sehol máshol nem éreztem még. Itt nem látsz embert, aki ne mosolyogna, ne örülne annak, hogy itt vagy” – mondja Heinczinger Mika, a Regejáró Énlaka Napok ötletgazdája, a Misztrál együttes alapító tagja, aki a kicsi faluban saját házzal, bennvalóval is bír. A rendezvényt azonban ennél jóval szorosabb kötelékek fűzik a neki otthont adó településhez, a faluközösség már az első alkalomtól magáénak érezte a programot. Míg az asszonyok süteményeket sütnek, zsíros kenyeret kennek a résztvevők számára, a férfiak közös erővel készítik elő a rendezvényhelyszíneket, kaszálják a füvet, vágják a fát az esti (hatalmas) máglyához, szerelik össze a kirakodóvásár kisházait.
A faluközösség hozzáteszi, amit tud, a cél közös, mindenki egy irányba mozdul.
A Regejáró Napok résztvevői ennek köszönhetően ismeretlenül is afféle rég látott családtagként érezhetik magukat érkezésük pillanatától kezdve, függetlenül attól, hogy vendégházban, magánszálláson, vagy éppen a csak erre az alkalomra spontán kialakított „Csűr Hotel” szénájában hajtják álomra fejüket. A falu most kicsit megint olyan, mint egykor ünnepi napokon volt: az udvarból népzene szól, bográcsban rotyog a közösen összeadott alapanyagokból készült étel, az utcákon gyermekek rohangálnak.
„Itt nincs másra szükség, csak a Teremtőre és egymásra” – mondja Mika, és a közös teremtésnek kézzelfogható eredményei is vannak. A helyiek által felszolgált finomságokért, az előadásokért és koncertekért a résztvevők által összeadott pénzadományokat minden évben a faluközösség által meghatározott célra fordítják. Míg tavaly a kultúrház régi faszékeit sikerült modern darabokra cserélni, idén a vihar által betört gótikus templomablak üvegezésére, vetítővászon és projektor beszerzésére gyűlt az adomány a senki által nem őrzött bokályokba.
Otthonról haza – Regejáró Napok az erdélyi Énlakán
A nyugati végekről Erdély felé indulva valahogyan mindig csak Budapest után tudatosul, hogy mostmár igazán úton vagyunk. A számunkra rutinszerűen ismert dunántúli tájat felváltják az Alföld és az Északi-középhegység számunkra kevésbé megszokott formái, s az útmenti pihenők személyzete is másként ejti a szavakat. A Körös-Maros vidékének burjánzó természeti gazdagságát a határ túloldalán szívszorító szürkeség váltja, az elmúlt század alatt a tájat értő, azzal együtt élő szervességet a kapzsiság hatalma váltotta fel. Sokszáz kilométer (és érthetetlenül hosszúnak tűnő órák) után aztán hirtelen ismét ismerős és vadságában is szelíd lesz a táj, magunkfélék az emberek. Otthonról haza érkezünk.
Vasárnap délutánra látszólag ismét kiürült a falu, ám az előző napok ereje még ott vibrált a levegőben. A napsütést csendes eső váltotta. Hétköznapok nélkül mit sem ér az ünnep, de a mulatság is csak akkor tud igazán felszabadító lenni, ha az előtte végzett munkát koronázza. Most ismét dolog következik. Kell is az erő, hiszen ahogy József Attila is írja: „A hetedik te magad légy!”
