Amilyen az ember, olyan a zene – Interjú Heinczinger Mikával, a Misztrál együttes alapítójával

Mondok pár szót, mi jut eszedbe róluk: Medve?

Erő.

Boldogasszony?

Élet.

Haza?

Család.

Erdély?

Otthon.

Otthon?

Erdély. Na jó, mindenhol. Inkább ez a biztos.

Zene?

Levegő.

Amikor nyolc nappal ezelőtt hajnalban megérkeztünk Énlakára, egy hatalmas szarvasbika ballagott szembe velünk az úton. Most, hogy a bálványosi várhegyet magunk mögött hagytuk, egy óriási ragadozó madár röpült hosszan előttünk. Szép keretet kapott az utunk. Mit gondolsz erről?

Nekünk magyaroknak a csodaszarvas nagyon fontos jelkép, amivel mindig jó találkozni, de hogy éppen Énlakára menet jött szembe velünk, az különösen nagy ajándék. Köszöntött vele a hely, köszöntött Erdély, köszöntött Hargita megye, Énlaka és a környező hegyek. Mikor elindultunk Bálványosról, akkor pont az erdő kapuja előtt beszállt elénk az a ragadozómadár és kivezetett bennünket a vadonból. Úgy látom, kaptunk egy köszöntést és egy búcsúzást a helytől, ami több mint megtisztelő…

Ezt minden helytől megkaphatjuk?

Minden helynek vannak őrei, a kérdés az, hogy észrevesszük-e őket, hogy nyitottak vagyunk-e ezekre a dolgokra. Ha megfelelő lelki töltéssel és nyitottsággal vagyunk jelen, akkor szerintem mindenhol megkaphatjuk ezeket az ajándékokat.

Meg lehet tanulni, hogy ezeket a jeleket meglássuk, vagy a tapasztalás csak nyitottság kérdése?

Nyitottság és hit kérdése, de persze csak akkor látunk, ha nyitva tartjuk a szemünket. Persze mindenki lát, csak nem biztos, hogy felfogja, lefordítja magának, amit lát. Más lehet, hogy csak azt látta volna, hogy átment előtte egy szarvas, nem gondol ebbe többet, szerintem viszont jelentősége van annak hogy mikor és hol láttuk ezt. Az pedig hit kérdése, én mit láttam. Olyan ez, mint az ősi templomok falfreskói, melyeken nézhetsz alakokat, de megláthatod bennük, mögöttük a rejtett tartalmakat is.

Amikor zenészként kiállsz az ember elé, át tudod adni ezt a fajta érzékenységet?

Akarva akaratlanul is ezt teszem, és nemcsak jómagam, de talán mindenki. Aki megtanult bizonyos dolgokat észrevenni, az általában úgy gondolja, jó lenne, hogyha mindenki látná, amit ő lát, mert akkor sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne az élet. Többet tudnánk képzelődni, és az emberek egy sokkal szebb világot látnának maguk körül. Én ezt akarva akaratlanul is elmondom. És persze

nem árt magát is figyelmeztetnie az embernek.

Aztán ha a gondolatot tett is követi, akkor teljesen megváltozik az életünk. Onnantól pláne szeretnénk átadni a tapasztalatainkat.

Mondják, hogy teljesen mindegy, valaki egy embernek zenél, vagy kétszáznak. Valóban mindegy?

Igen, és mégsem. Kétszáz vagy ezer embernek zenélni ugyanakkor biztos, hogy sokkal nagyobb élmény, mint egy személynek. Hadd használjak egy hasonlatot: amikor hajnalban felébredsz és a felkelő nap megvilágít téged és a melletted alvó feleségedet, az egy nagyon személyes és zárt pillanat. Ilyen egy embernek zenélni is. A sok embernek való zenélés pedig olyan, mint amikor felmész a madarasi Hargitára és ragyog körülötted a világ. Ugyanaz a Nap süt rád, ugyanúgy, csak más teret az ereje.

Nem tudok másként zenélni egy embernek, mint ötszáznak, ugyanúgy fogom csinálni. Az érzés talán a különbség.

Mind a kettő gyönyörű, csak az egyik zártabb, a másik meg nyitott.

Több, mint 460 ezer kilométer van az autódban. Mindenképpen útra kell kelni ahhoz, hogy elmondd, amit szeretnél?

Nagyon szeretek utazni, és az emberek kíváncsiak az általunk megénekelt versekre. Ráadásul lovas-nomád nép voltunk, talán bennem maradt az ősökből ennyi, ezért vagyok egyfolytában úton.

Tisztes sváb családból származol, itt vagyunk Székelyföldön… Mit jelent számodra magyarnak lenni?

Magyarnak lenni rácsodálkozás és megélés, megmutatása a világ gyönyörűségének. Nézd meg a népművészet formagazdagságát, vagy akár a népdalainkat. Az, ahogyan az ember él, amit érez, amit lát, az mind megjelenik a hagyományainkban. És szerintem

a hagyomány nem konstans dolog, akár mi magunk is teremthetjük.

Ha most végre elkezdenénk, amit Kodály Zoltán javasolt, hogy az iskolában a napot a gyerekek fél óra énekléssel kezdjék, akkor lehet, hogy utódaink pár száz év múlva valóban megértenék, látnák, miért fontos ez. Az emberben benne van, hogy alkotni szeretne valami maradandót, és bár a népdalíróink neve nem maradt fönn, mégis maradandót alkottak. Érdemes lenne erre jobban figyelni ma is.

A Börzsönyben, a Dunakanyarban nőttél fel, ott is élsz, de szerteszét járkálsz a Kárpát-medencében, valamiért Erdély volt az, ami nagyon megfogott. Mi a különlegessége számodra?

Erdélyre kezdetben fiatalos romantikával gondoltunk, hogy ilyen meg olyan jó, hogy itt aztán kemény magyar emberek vannak az ősi vérből, és majd találkozunk velük, régi jó testvérként egymás keblére borulunk, nem lesznek játszmák és kérdések. És valóban, hála a Teremtőnek a legtöbb találkozás ilyen. A lakóhelyeink közti 6-700 kilométer nem választ szét minket, mert van valami olyan kapocs, ami sokkal ősibb – ezt itt megtaláltam. Aztán rájöttem, hogy ennek Erdély-függetlennek kellene lennie, mert ez az egész Kárpát-medencére, de az egész világra is igaz mindez, így kellene találkozzunk egymással bármerre járunk a világon, nemzetektől, lakhelytől függetlenül. Ezzel nem azt mondom, hogy szűnjenek meg a nemzetiségek, mert nagyon fontos hogy legyenek, de jó volna tudatosítani azt is, hogy

egy helyről jövünk és mindenki ugyanoda tér vissza. 

Erdély, és ezen belül Énlaka egy olyan különleges hely, ahol több idő marad a valóban lényeges dolgok megélésére. Tudunk beszélgetni, találkozni, kapcsolatokat ápolni. Nincs a házban tévé, rádió, így van idő a munka után beszélgetni, együtt lenni. Nagyapámék egykor összejártak, mindennap volt valami találkozójuk, és vasárnaponként feltétlenül összeültek a régi barátokkal. Erdélyben én is esélyt kaptam, hogy meglássam, miért volt ez nekik olyan nagyon fontos.

Ha nem zenélnél, mit csinálnál?

Talán pásztor lennék: medve-, vagy villanypásztor, nem tudom… valójában nincs B-tervem.

Lesz olyan, hogy megírod az utolsó dalt, amiben minden benne van?

Szerintem olyan nincsen, hogy egyvalamiben benne legyen minden. Az lehet, hogy egy adott dal több embert megszólít, de olyan, hogy nincs utána semmi... Egyébként pedig nem én, maximum a hallgató mondhatja, hogy neki egy dalban „minden benne van”.

Zenei szempontból számodra a bázis a Misztrál Együttes, melynek alapító tagja vagy, de mellette ott vannak a saját fellépések, az elektronikus folkot játszó Sajba és zenélsz Ferenczi Gyuriékkal is. Hol van a közös pont? Hol találkozik az autentikus népzene az elektronikus goával?

Ha van nyitottság, akkor azt hiszem, tud találkozni. Persze lehet, hogy tévedek, de ha zsákutca is ez, ki tudok jönni belőle. Az élet ilyen, kísérletezni kell!

Miért kísérletezel?

Minden egyes új hangszer és zenekar kihívás és tanulás, ami által egy új világ nyílik ki, és ha tanulok, akkor fejlődök is.

Minden együttműködés tanulási és fejlődési lehetőség a muzsikában és az emberi kapcsolatokban is.

A más zene, a más rezgés teljességgel új hozzáállást, de legalábbis más játékmódot kíván meg, így igazából az emberekkel való bánásmódot tanulom meg a zenén keresztül. Mert amilyen az ember, olyan a zene: burjánzó és sokrétű.

Ezt hogy tudja megélni egy hétköznapi szakmát űző ember, aki nem zenész: mondjuk egy asztalos?

Az asztalos sokféle fajta fával dolgozhat, és meg kell tanulnia, hogy vágja, csiszolja, miképp bánjon az adott típussal. Tudnia kell, hogy nem minden fa jó bútornak, és nem minden fa jó hangszernek. Ezzel azt akarom mondani, hogy minden szakmának, minden helyzetnek megvannak a rejtett szépségei, a kérdés megintcsak az, hogy mit látunk meg.

A zene mellett nagyon sokat foglalkozol középkori hagyományőrzéssel. Van ennek bármi köze a XXI. századi mindennapokhoz?

Kívülről nézve játéknak tűnhet, amikor középkori végvári ruhában vívunk a szablyákkal, azonban ez ennél sokkal mélyebb jelentésekkel bír. Ha az ember kezébe vesz egy szablyát, megváltozik a teste, más rezgést kap vagy a fene se tudja, hogy mondjam el. Ez igazából egy katonai, de annál mégis szabadabb időtöltés, valami olyan élmény megélése, ami által értelmet nyer annak a sok embernek a halála, aki a XV-XVI. században ezekben a ruhákban életüket adták, hogy mi most itt lehessünk. Igazából ez egy tiszteletadás, hogy nem felejtjük el őket, éljük a hagyományaikat, tanulunk tőlük.

Van köze a hangszernek a szablyához?

Hogy a viharba ne lenne?! A középkori várakban a verseket nem mondták, hanem énekelték. Balassi Bálint és mások verseit szerencsére le is írták, így sok minden fönnmaradt.

Van olyan üzenete vagy esszenciája annak a kornak, ami ma tovább visz téged?

Minden kornak volt előttünk és lesz utánunk is üzenete. Amikor felemmel Horvátországban voltunk és negyedik századi padlómozaikokat csodáltunk, egymásra néztünk és azon gondolkoztunk, hogy

a XXI. század embere vajon mit fog hátrahagyni? Eddig túl sok jót meg szépet nem raktunk le az asztalra.

Nem azt mondom, hogy a végvári időkben nem voltak csúnya dolgok, mert miközben nyírták a törököt, nyilván ugyanolyan emberek éltek és ugyanúgy hibákat követtek el, mint mi. Mindennek ellenére sok fontos és jó dolog mégis megmaradt. Talán azért, mert igazából mindig a szépre emlékezik az ember.

Ötszáz év múlva szerinted mi lehet az a kép, ami rólunk élni fog?

Lelki szinten a nyitottság, fizikai szinten viszont nem tudom. Egy atomreaktor talán. Ez nagyon rosszul hangzik, de most arrafelé tart ez a szerencsétlen civilizáció, hogy tényleg nem marad más utánunk csak szemét.

Elképzelem a jövő régészeit: „Már megint egy flakon, megint egy gumi, nézd! Ja, ez XXI. századi, dobd ki, ebből van elég”.

Elviccelődünk rajta, de sajnos komoly dolog ez.

Remélem azért, hogy mást is tudunk hagyni az unokáinkra, nemcsak ezt a sok szemetet. Ha mást nem, akkor a nyitottságunkat, hogy talán ennyire még nem voltunk közel ahhoz, hogy az emberek ismét jól meg tudjanak élni egymás mellett. A háború árnyékában ez meglehetősen hülyén hangzik, de az emberek között járva úgy érzékelem, jó esélyünk van arra, hogy olyat tegyünk, ami igazán az unokáinknak és a dédunokáinknak lesz a legjobb.

Olyan mindent vagy semmit érzésem van…

Igen, most 19-re lapot húzunk: vagy bejön, és akkor nagyon jó, ha nem, akkor bakfitty. A baj az, hogy nincs olyan, hogy nem húzol lapot, mert nagyon úgy tűnik, ma nem lehet elég a 19.

Fotó:  Heinczinger Miklós