„Most esélyt kapunk, hogy megnézzük, jó úton vagyunk-e” – Zila Péter református lelkipásztorral beszélgettünk

Ünnep

„Most esélyt kapunk, hogy megnézzük, jó úton vagyunk-e” – Zila Péter református lelkipásztorral beszélgettünk

Már-már visszatérő eleme az elmúlt évek karácsonyainak, hogy megállapítjuk: nehéz ünnepünk van, nem olyan, mint szokott. Előbb a Covid, utóbb a háború és a gazdasági helyzet okán kerültünk szembe a bajokkal, és olykor a gondok miatt talán el is felejtkeztünk a lényegről: Megváltó született. Zila Péter református lelkésszel arról beszélgettünk, mit jelent ez 2022-ben, s mit tehetünk annak érdekében, hogy az ünnep most is, amennyire csak lehet, békés legyen.

Hónapok óta háború dúl a szomszédunkban. Napi szinten szembesülünk a hírekben azzal, milyen tragédiákkal jár ez, lélekben mégis igyekszünk távol is maradni, hogy védjük magunkat. Nem illetlenség ünnepelni, vigadozni, ha egyszer hozzánk nagyon közel és nagyon sokan szenvednek?

A régiek bölcsességét kellene eltanuljuk, mert annyi helyzet van, amiben példát mutatnak számunkra. Ez is egy ilyen szituáció. Ha megvizsgáljuk, a régiek mit tettek, egy nagyon egészséges képet látunk: miközben ezer sebből véreztek – akár szó szerint, a fronton –, voltak olyan időszakok, amikor az egész világ képes volt lecsendesedni, ünnepelni. Háborúban is, ellenséges csapatok is. Ehhez képest nekünk itt, Magyarországon könnyű dolgunk van. Nagyon szeretem Kárpátalját és az ottani magyarsággal is csak jó tapasztalataim vannak. Igyekszünk segíteni, ahogy lehet, de tudom, nem kelhetek föl mindennap azzal, mi lesz velük. Az orvos sem állhat mindennap a műtőben arra gondolva, hogy volt azzal, aki már meghalt a kezei között. Arra szeretnék ezzel a hasonlattal rávilágítani, hogy bár meg kell tennünk, amit lehet, senkinek nem fogunk segíteni azzal, ha olyan ügyek miatt görcsölünk, amire nincsen ráhatásunk.

Ez azt jelenti, hogy megengedhetjük magunknak, hogy egy ponton túl ne törődjünk a másikkal?

Azt jelenti, hogy mindent meg kell tennünk, amit csak lehet, de nem bújhatunk ki a bőrünkből. Tudni kell azt, hogy

az ember ereje és kapacitása véges, és teret kell engedni Istennek.

Azért is nehezebb idén ünnepelni, mert folyton világi nehézségekbe ütközünk: a pénzünk kevesebbet ér, a hírek félelmetes jövőképekkel riogatnak…

Nem minden a kényelemről és a könnyűségről szól – az ünnepben sem. A feleségem családja hajúsági, a nagymamája nyolc gyereket nevelt úgy, hogy a férje 75 százalékos hadirokkantként tért haza az első világháborúból. Az az asszony emberfeletti munkát végzett, hogy ellássa a családját. Mégis, amikor jött a karácsony, a nagymama mindennap megfogta az 1700-as években íródott, mai napig használt „Öreg Szikszait”, egy imádságos könyvet, és a szénakazal mögé vonult. Ott zárta ki a világot, énekelt, imádkozott – készítette a lelkét, mert tudta, az ünnephez tiszta szív kell.

Valószínűleg ez a nagymama is küzdött időhiánnyal, nehézségekkel. Miben lehetett előrébb, hogy mégis fel tudta készíteni a szívét, mint mi, akik ezerfelé szakadunk az adventban, de a lelki felkészülésig olykor nem is jutunk el?

Szerintem a Bibliától, az istenfélelemtől való egyre határozottabb eltávolodásunk egy sor problémát hozott az életünkbe, ami korábban nem volt – és valószínűsítem, még több is lesz belőlük. Ezek miatt nehezebb ma, mint egykor volt. A modern ember nem tud pihenni, jobban mondva: elnyugodni, sem az adventben, sem az ünnepben, sem máskor. Szolgáltam az agglomerációban, aztán Hajdúböszörményben is. Nagyon érdekes volt, hogy Pest mellett az évi temetések nagyjából felén 50-60 közötti férfiakat temettem, míg a Hajdúságban a temetések felén 90 év fölöttieket földeltünk el. Mindkét vidéken rengeteget dolgoztak az emberek, de a földeken lévő munkából volt kiszállás – napnyugta után, télen volt idő töltekezni. A laptopot viszont éjjel is üthetjük, télen-nyáron.

Nem segít a világ, hogy elnyugodjunk, és ennek már látjuk a következményeit.

Miben más a pihenés és az elnyugodás?

Pihenés az, hogy alszunk napi hat-nyolc órát, néha szabadságra megyünk, a szellemi munka után fizikai munkát végzünk, a fizikai után szellemit – ez egy ideális eset, ami vagy megvalósul az életünkben, vagy nem. A nyugalom viszont nemcsak a testi-szellemi pihenést jelenti, hanem azt is, hogy a lelkünkben megállunk, elcsendesedünk. Ez már nagyon sokszor kimarad az életünkből.

Hogy tudnánk elnyugodni, ha mindenkinek véghetetlen sok teendője van, ráadásul a vallás is arra tanít bennünket, hogy menjünk, tegyünk jót, figyeljünk a másikra?

A Szentírás szerint a nyugalomra időt kell szakítani. Ez lenne a zsidóknál a sabbath, a keresztényeknél a vasárnap: esély, hogy megnyugodjunk, gondolkodjunk, rendbe szedjük a lelkünket. Ehhez három dologra van szükségünk: önfegyelemre, tudatosságra és a prioritások felállítására. Ha úgy döntök, nekem fontos a nyugalom, tudni kell ezt megfogalmazni, e szerint szervezni az életemet, és kitartani az elhatározásom mellett. Ilyenkor hiába csöng a telefon az imaidő alatt, hiába szerveznek egy találkozót vasárnap délelőttre, nemet tudok mondani, mert az Istennel lennem fontosabb.

 Fotó: Zila Péter

Az ünnep is annak az ideje lenne, hogy megálljunk, ha eddig nem is sikerült?

Igen, részben. A Biblia szerint egész életünkben a mennyországhoz közeledünk. Az ünnepekkor esélyt kapunk, hogy megálljunk, és megnézzük, jó úton vagyunk-e.

Ezek szerint feladatot is ad az ünnep.

Ad, mert gondolkodni kell, elemezni magunkat, kapcsolatba lépni Istennel. Ezek miatt is mondhatom azt:

a keresztyén élet nem könnyű. Munkát, tudatosságot igényel. De ennél szebb élet nincs.

Miközben „ezer farkas tépi a bárányainkat”, és mi magunk is sok sebből vérzünk, fantasztikus, hogy a cél felé megyünk. Erre pedig egy ilyen karácsonyon rádöbbenhetünk, talán könnyebben, mint máskor.

Milyen kérdés mentén indulhat el az, aki szeretne ezen a karácsonyon mélyülni, lélekben gazdagodni?

Idén is azt érdemes végiggondolnunk, mit jelent nekünk személyesen a karácsony. Mit jelent az, hogy Krisztus megszületett? Egy hívő embernek azt: Isten „úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Már akkor jó úton vagyunk, ha csak átgondoljuk ennek a mondatnak a súlyát, ha csak minden szót megfontolunk.

Ehhez az kell, hogy Isten létezését objektív igazságnak tartsa valaki, mindent meghatározó alapnak. De mit mondhatunk annak, aki nem hisz Istenben?

Az én generációm azt tanulta, Isten egy idea, nem létezik. Sokakba beépült ez, ugyanakkor ezernyi bizonyíték szól az ellen, hogy véletlenek dobálták volna össze a világot. Hadd magyarázzam ezt egy személyes történettel: öt esztendővel ezelőtt éltem hasonlóan, mint most. Elmentem egy szűrővizsgálatra, és ott derült égből villámcsapásként kiderült, hogy van egy 6,5 centis daganatom. Semmi előjele nem volt. A főorvos nem akarta elhinni, hogy semmilyen tünetem nincs, csak úgy megjelentem nála. Mondtam neki, hívő emberként csupán azt tudom gondolni, Isten vezetett oda. Mindezt azért mesélem el, mert szeretném érzékeltetni, hogy

lehetek én nagyon olvasott, mindenféle területen művelt, érthetek a gazdasági élethez, lehet szuper vállalkozásom, boldog családom – ilyenkor is jöhet valami, ami megálljt parancsol. Én ezt az Isten gondviselésének tartom.

Persze a nézetem nem tukmálom másra, és nem osztom meg kéretlenül, de ha kérdeznek, nem mondhatok mást, mert nem tudok mást képviselni 2022 karácsonyán sem, mint azt, hogy Jézus Krisztus azt mondta: én vagyok az igazság. Ez a kifejezés az eredeti szövegben azt jelenti: valóság. Vagyis Isten nem egy idea, nem is egy elméleti igazság, hanem a valóság, ami körülvesz minket. Azt ünnepeljük karácsonykor, hogy a valóságos Isten közénk jött, velünk akar lenni.

 

Más meg a szeretetet ünnepli karácsonykor, mondjuk is, hogy ez a szeretet ünnepe. Ugyanaz a szeretet a keresztény felfogás szerint, mint a köznyelvben?

Van közös alap: az, hogy szeretet nélkül nem tud élni egy ember sem. Nem egy konkrét érzés nélkül nem tudunk élni, hanem anélkül a sok jó nélkül, amit a szereteten keresztül kapunk, teszünk. Keresztényként azt gondolom, a szeretet Isten maga. Sokféle módon velünk van, olykor simogat, olykor megfedd. De

mindegyik ugyanaz az Isten, ugyanaz a szeretet.

Mintha mást várnának az emberek a keresztény hittől mint korábban: valami lágyabb, puhább, kedvesebb tanítást, amiben a feddés nem fér bele. Karácsonykor pláne: nem a valóságot szeretnénk hallani, hanem a jót.

Az Isten jó, de az életben mindenben van jó és rossz, a keresztény emberben is. Isten maga a szeretet, de a szeretet sokkal többet tesz értünk annál, mintsem hogy kényelembe helyez minket. Szabadságot nyújt, és ezzel esélyt ad arra, hogy ne robotok legyünk, hanem érző, cselekvő emberek. Azután pedig segít nekünk: olykor a szeretet megjelenése az, hogy kijavítanak, irányváltásra kérnek, elgondolkodtatnak bennünket. Éppen ezért nem engedheti meg magának a keresztyénség, hogy csak a szép dolgokról beszéljen. Karácsonykor sem tehetem meg, hogy ne állítsak föl diagnózist, amely szerint bűnös az ember. De nagy-nagy szeretettel a megoldást is kínálnom kell. Ám

míg az orvostól elfogadjuk a keserű gyógyszert, a lelkésztől nem mindig.

Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, egészen más megoldást kínál ugyanarra a bajra, mint száz éve. A templomban viszont ugyanaz a megoldás. Miért fontos mégis templomba menni, ha egyszer tudjuk, mit mondanak ott?  

Még egy normális embernek sem fordult meg a fejében, hogy ha már reggel evett, akkor soha többet nem kell ennie. És jól tudjuk, hogy nem csak testi szükségletei vannak az embernek, lelki táplálékra is szükségünk van. Ráadásul egy jó lelkipásztortól időről időre mást hallunk és máshogyan. Az a prédikáció, amit tavaly karácsonykor mondtam, nem lehet ma aktuális – Isten igéje mindig ugyanaz, de Isten képes napról napra az aktualitásokon keresztül szólni, abban új oldalát mutatni meg a Mindenségnek. Ahogyan mi mind más személyiségek vagyunk, Isten is más – sosem ismerhetjük meg teljesen, de eltérő helyzetekben különböző részeit láthatjuk. Ugyanakkor mindig csak úgy tudunk beszélni róla, mintha kimernénk egy pohár vizet a tengerből: elmondhatom, hogy abban a pohárban a tenger van, és megvizsgálhatom, milyen az a víz, de ettől még fogalma sem lesz a másiknak arról, milyen szép a víz végtelen kéksége, nagysága, milyen erő rejlik benne.

Karácsony környékén az emberekben megnő az adakozókedv, szeretnénk jót tenni mind. Mit tanít erről a Biblia, hogy adunk jól?

Számszaki megkötések nincsenek a Bibliában, törvények, hogy ennyit vagy annyit adjunk – szabadságunk van ebben, és ez nagyon szép. A konkrétumok szintjén a Szentírásban azt olvassuk, hogy erőn felül ne adakozzon senki, annyit adjon, amennyire szabad a szíve, illetve azt mondja még az írás, hogy mindenki a képességeihez mérten adjon.

Sok embernek – keresztény vagy sem, mindegy – hozzátartozik az életéhez, hogy karácsony környékén adakozik: tudjuk, ez a szeretet ideje, és szeretnénk megmutatni, mi bizony szeretünk, törődünk a többiekkel. Csakhogy ez látszatmegoldás, ami még egyszer mondom, a keresztényeket sem kerüli el. Az igazi adakozás inkább egy szellemiségben gyökerezik, nem a tenni akarásban. Arról szól, hogy tudom, minden, amim van: Krisztusé, az egész életem. Tehát bármit is adok, azt nem a magaméból adom, csak továbbküldöm az Istentől kapott ajándékot. Ez sem feltétlenül egyszerű, de emlékeztetni kell magunkat arra:

a koporsón nincsen utánfutó, nem fogunk magunkkal vinni semmit.

Az életben viszont szabadságunk van az adakozásra is, ami nem kényszer, hanem öröm: ajándék, hogy amit kaptunk, továbbadhatjuk, annak a reményében, hogy mindenből ad nekünk ezután is eleget az Isten.

Ajánljuk még:

„Leszoktattak bennünket arról, hogy bízzunk az érzékszerveinkben” – Szöllősi Réka élelmiszer-politikai elemzővel beszélgettünk

Ünnepek környékén a mérleg a legkíméletlenebb bíránk, minden értelemben: kilóink gyarapodásánál már csak az ilyenkor keletkezett élelmiszerhulladék mértéke fájóbb. Ez utóbbira vajmi kevéssé figyelünk, pedig a két dolog nagyon is összefügg. Drámai képet mutat a világon megtermelt, majd kidobásra ítélt élelmiszer mennyisége, és ha tudatában lennénk, hogy ez mihez vezet, és mennyire rajtunk is múlik, hogy e szám csökkenjen, talán azt is megértenénk, hogy a kevesebb több, és jobb állapotban hagynánk a Földet a következő generációk számára. Szöllősi Réka élelmiszerpolitikai szakértővel, lobbistával beszélgettünk a témáról.

 

Már követem az oldalt

X