A megmentő eltiprása – A kommunista diktatúrák áldozataira emlékezünk

Ünnep

A megmentő eltiprása – A kommunista diktatúrák áldozataira emlékezünk

A 20. század leghosszabb ideig működő magyarországi internálótábora mellett nőttem fel, de tizenéves koromig nem is tudtam erről. Édesapám, Gacsályi Ádám helybéli tanárként kezdte kutatni a tábor történetét. Az évek során történészekkel és a mind kevesebb túlélővel energiájukat nem kímélve azon dolgoztak, hogy az itt élt áldozatok – és hősök! – ezreiről a lehető legtöbbet megtudjunk. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján ennek a kutatómunkának egy kis szeletét mutatjuk be, rávilágítva arra, hogy a rezsim milyen változatos módokon bánt el a legkülönfélébb emberekkel.

Recsk – erről a településről a legtöbben tudják, hogy egykoron egy internálótábornak adott otthont. Kevesen tudják azonban, hogy Budapestet Gödöllő felé elhagyva a legelső településen, Kistarcsán egy igen fontos, rendkívül hosszan üzemelő gyűjtő- és internálótábor működött.

A tábor történetét felidézve láthatjuk, hogy a múlt századi hatalmak olykor logikát s legtöbbször emberséget nélkülöző módon ártatlan emberek életét tették tönkre. Jónéhányan úgy lettek a kommunista rendszer áldozatai, hogy korábban személyes segítséget nyújtottak az akkor még üldözött baloldaliaknak.

A kistarcsai internálótábor története

A későbbi tábor területén eredetileg lakótelep állt. Többszáz szakmunkás lakott itt egészen 1928-ig, mikor is a helyi gyár csődöt jelentett. Később a lakótelep a Magyar Királyi Államrendőrség kezébe került. A terület eleinte toloncházként működött: a fővárosi vasútvonal segítségével könnyedén ide tudták szállítani a „deviánsnak nyilvánítottakat”. Kerültek ide szélsőséges politikai nézeteket vallók, munkakerülők, prostituáltak

A német megszállás után a tábor új funkciót kapott, összetétele ekkoriban rendkívül változatos volt. Német katonák, kisstílű bűnözők és a frissen elfogott, deportálásra váró zsidók éltek egymás mellett a pavilonokban, összesen 1500-2000 ember. Nagy számban tartottak itt fogva zsidó ügyvédeket.

kistarcsai internalotabor

 

Vasdényey István: egy elfeledett hős

Vasdényey István 1942 júniusától vezette a kistarcsai tábort. Emberséges, jó parancsnok volt, igyekezett minél harmonikusabb életet biztosítani az itt lévőknek. Különválasztotta a rendszeresen összefeszülő szélsőjobboldaliakat és kommunistákat, levelezést engedélyezett a táboron belül, a zsidó fogvatartottak számára rabbi látogatását engedélyezte. A Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának vezetésével kapcsolatban állt.

A vészterhes idők beköszöntével igyekezett minél több zsidó életet megmenteni. Engedélyt szerzett a Gestapótól, hogy a hatvan évnél idősebb férfiakat és az ötven évnél idősebb nőket és a tizenhat év alattiakat elengedhesse, az ide került zsidó ügyvédek szabadon bocsátásához pedig igyekezett papírokat szerezni. Próbálkozásai, bár számos emberéletet megmentettek, mindenkin nem tudtak segíteni. 1944 áprilisában Magyarországon Kistarcsáról indult el az első marhavagon Auschwitz-Birkenauba, rajta 1200 emberrel.

Később Vasdényey Eichmann parancsával szembeszállva zsidókat engedett szabadon. Tettéért a nyilasok üldözték, de el nem kapták.

A hatalomátvételt követően, 1945-ben Vasdényey fogságba került, a Szovjetunióba hurcolták. Öt évvel később hazajöhetett, de itthon ismét internálták három évre. Rehabilitációs kérelemmel élt az ötvenes években, ám a kommunista vezetés nem ismerte el embermentő tevékenységét.

Az USA-ba emigrált, ahol a korábban általa felügyelt, később szintén kivándorolt magyar zsidók segítették

Úgy vált ő a kommunizmus áldozatává, hogy élete során minden erejével a zsidók megmentésén dolgozott, baloldali politikusok túlélését segítette.

Ismertebb, de névtelen áldozatok: a meghurcolt papok

A szovjet megszállást követően sem maradt üresen a kistarcsai tábor. Az épületegyüttes eleinte a Belügyminisztériumhoz tartozott, majd 1950 májusában vezetését átvette az ÁVH. Az addigi börtönkörülmények ekkor jócskán leromlottak, kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzómódszerekkel próbálták vallomásra bírni az itt élőket. Az áldozatokat gyakran Budapestről, az Andrássy út 60.-ból hozták, s Recskre vitték tovább.

Százával szállították Kistarcsára a rendszer ellenségeit, köztük az arisztokratákat és egyházi vezetőket. Mivel a váci püspökség teljes tanári karát internálták, az elzárt körülmények ellenére folytatódott a tanítás és a misézés. A „hallgatók” ferences, irgalmasrendi és jezsuita kispapok voltak. Az itt eltöltött „szemináriumot” az egyház elismerte, elfogadta szabadulásuk után.

kistarcsai internalotabor

 

A leghíresebb egyházi berkekből internált személy Meszlényi Zoltán püspök volt, akiben a kommunista hatalom feltehetőleg Mindszenty bíboros lehetséges utódját látta. Magánzárkában tartották, kínozták, vesztét is a tábor falai között lelte. Ennek időpontjáról az utókornak nincs pontos információja, Meszlényi kapcsán majd’ minden dokumentációt megsemmisítettek. 

Kevesebben ismerik Brusznyai József atya nevét, aki a váci szeminárium tanáraként került 1950-ben az Andrássy út 60.-ba, majd onnan Kistarcsára. Három évet élt itt, kezdetekben magánzárkában. „Én annak köszönhetem, hogy kibírtam ezeket a hónapokat, hogy az internáló tábor közelében volt egy iskola. Onnan mindig behallatszott hozzánk a ki- és becsöngetés. Amikor becsöngettek, akkor azt mondtam magamban, »na, most tartok magamnak hittanórát.« Azalatt a 45 perc alatt, ameddig a kicsöngetés nem jött, addig hittanórát tartottam, elmondtam, ami imádságot tudtam, elmondtam, amit a Bibliából fejből tudtam, kicsöngettek, akkor 10 perc szünetet tartottam. A zárkának a szélessége 2 méter, a hossza 3 méter volt, abból ugye 2 négyzetmétert a fapriccs foglalt el. 1 méterszer 2 méter szabad területünk volt, azon sétáltam, négy lépést előre, négy lépést hátra. Utána tartottam földrajz-, majd irodalomórát, és elmondtam a verseket, amiket fejből tudtam, így tudtam valahogy szinten tartani magam” – nyilatkozta korábban a 2020-ban elhunyt Brusznyai atya. Ő 1953-ban szabadult, mikor Nagy Imre bezáratta az internálótáborokat. 

Brusznyai József testvére, Brusznyai Árpád szintén a diktatúra áldozata lett. Ő Veszprémben élt családjával, tanárként dolgozott. Az ’56-os forradalom idején ő volt a Veszprém megyei Forradalmi Nemzeti tanács elnöke, s megakadályozta, hogy a fiatalok fegyvert ragadjanak, vérontásra kerüljön sor. A forradalom után mégis előállították, s az a megyei főtitkár vallott ellene, akit korábban ő maga mentett meg. 1958 januárjában, 33 éves korában végezték ki. 

Kistarcsáról papokat először 1952-ben Sztálin születésnapján engedtek el, ám őket, valószínűleg sikerült korábban megtörni, hogy társaikról jelentsenek. Kilenc embert eresztettek szabadon, közülük hárman azonnal öngyilkosságot követtek el, a maradék hat fiatal rövidesen szintén meghalt. S ők „csak” kilenc ember a közül a több száz egyházi személy közül, akiket tönkretett, s így vagy úgy, de elpusztított a kommunista hatalom.

Az országban megannyi család lehet, akinek tagjai, ismerősei egykoron Kistarcsán szenvedtek. A Brusznyai család történetéhez hasonló is biztosan akad még szép számmal – névtelenül is emlékezzünk rájuk a kommunista diktatúrák emléknapján. 

1957-ben a tábort felszámolták, rendőriskolává alakították az épületeket. 1989-ben végleg kiürült a terület, egyesek iskolává, mások menekülttáborrá alakították volna. Végül utóbbi teljesült, a harmadik világbeli országból érkezetteket helyezték ide rövid időre.

A kilencvenes évek végétől a terület üresen állt, a náci és kommunista pusztításra, az elpusztult áldozatokra emléktáblák emlékeztetnek.

Fotók: Gacsályi Ádám, 2012

Ajánljuk még:

„Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg” – interjú dr. Pákh Tibor ’56-os szabadságharcossal

A megtörhetetlen – így égett be a magyarság történeti emlékezetébe a ma 97 éves dr. Pákh Tibor jogász és fordító, aki közel két emberöltőnyi élete alatt végigélte és végigszenvedte a 20. századi magyar múlt minden sorsfordító eseményét. Legtöbbünk számára nemcsak példaértékű, ahogy élt és amilyen pontosan, tárgyilagosan emlékezik ma is az eseményekre, de talán nincs is közülünk senki, aki könnyek nélkül végig tudja olvasni életrajzát, meg tudja hallgatni a vele készült beszélgetéseket. Élete és példája lármafa, a szabadságért vívott harc szimbóluma, melyet mindannyiunknak ismernünk kell, és a mi felelősségünk, hogy az utánunk jövők se feledjék soha.

 

Már követem az oldalt

X