Vajon mi a sikeres házasság titka?

SZPSZ

Vajon mi a sikeres házasság titka?

Audrey Hepburn fogalmazta meg egyszer, amit én is a szívem mélyén hordozok: ha egyszer férjhez megyek, akkor nagyon férjhez szeretnék menni. Nem kicsit, nem pár évre, nem „ha minden kötél szakad, akkor maximum elválok” stílusban, hanem nagyon.

Az én szememben ez egyébként úgy van, hogy van a rossz, elmúlásszagú házasság; a közepes, papírízű házasság; és a jó, kőkemény csapatmunkából álló házasság. Az utóbbi, na az ritka. Semmit sem tudok jobban tisztelni, mint amikor azt látom, hogy két ember kölcsönös tiszteletben él együtt már fél évszázada – erre sajnos vajmi kevés példát láttam életem során.

És ez fáj, mert valamiért azt érzem, hogy modern világunkban a házasság elvesztette valódi funkcióját, oldottabb keretet és jelentést társítanak hozzá a felek: manapság az a bizonyos „igen” nem feltétlen jelent holtomiglan-holtodiglant.

Fáj, mert azt látom, hogy a házasságban sokan csak az erőltetett kompromisszumkeresést látják előbb-utóbb. Fáj, mert a rossz példák, zavarba ejtő válási statisztikák ellenére szeretnék hinni a házasság intézményében. Hiszem, hogy így kerek az élet, hogy ennél gyönyörűbb emberi kapcsolódás aligha létezik, és hogy ezért vérrel-verejtékkel kell dolgozni.

Mert igen: ha egyszer férjhez megyek, akkor nagyon férjhez szeretnék menni. De vajon mi lehet a sikeres házasság receptje? Van egyáltalán olyanja? Nem hiszek az „igazi” meséjében, és még csak azt sem gondolom, hogy monogámiára lett kódolva az emberi lény, de tisztelem a házasság intézményét, és hiszek benne, emberfeletti erejében.

Épp ezért mosolyogva, érdeklődve olvasom az idős házasemberek beszámolóit arról, hogy szerintük mi a titok nyitja – mert hát kell lennie, nem? Ha valakik, hát akkor ők tudják, hogyan kell élni a házasságot, ugye?

Az én nagymamám például azt vallotta, hogy meg kell maradni nőnek és férfinak. Randevúzni akkor is, ha már 60 éve ismerjük a másik felünket, mert a jó házasság leleményesség kérdése.

Friedrich Nietzsche pedig azt állította, hogy nem a szerelem, hanem a barátság hiánya az, ami boldogtalanná tesz egy házasságot – a hála, a dicséret és a humor központi elemet játszik a partnerségben.

De több helyen olvastam azt is, hogy nem szabad lefeküdni úgy, hogy tüske van a lélekben. Tiszta sor: az őszinte, nyílt kommunikáció és érzelemkifejezés az egyik alappillére a harmóniának. Mert a jó házasság nem késztermék, hanem folyamat.

Jeanne Moreau szerint a házasság egyik legalapvetőbb tévedése az, hogy mindenki a másiktól várja, hogy boldoggá tegye.

Az élharcosok pedig a következőt vallják: nem választhatjuk meg, hogy kibe szeretünk bele, de azt nagyon is eldönthetjük, hogy kit szeretünk egy életen át.

Mert a jó házasság lényegében ezt mondja minden egyes nap: „Téged választalak.”

Én pedig, a kis naiv, egyelőre semmit nem tudó emberként azt mondom, hogy tudnunk kell többnek lenni önmagunknál, tudnunk kell kilépni az ösztönlény szerepből, és tudnunk kell olyan csapatjátékosoknak lennünk, akik folyamatosan gyakorolják, építik és újítják a közös munkát, hogy a cél – a közös jó – valóban kifejtse erejét.

Talán ez a titok, talán nem.

Egyet tudok: a házasság, amiben élni szeretnék, az olyan lesz, amiben az elveimhez leszek hűséges.

Mert ha egyszer férjhez megyek, akkor nagyon férjhez szeretnék menni.

Ajánljuk még:

Ahol az ember lábát veti, ott kaktusz teremhet – az alföldi kaktusz-sztoriról

Nemrég futótűzként terjedt az interneten az Alföldet letaroló kaktuszok híre. Mint egy vadnyugati szenzáció, úgy ontották magukból a sivatagi szlogeneket a legkülönfélébb fórumok, és az ötödik főcím után már félvilágvégében érezhettük magunkat. Mivel a beszámolók sok helyen túlzóak és félrevezetőek voltak, nem árt tisztázni néhány kérdést a kaktusz-sztori kapcsán.

 

Már követem az oldalt

X