SZPSZ

„Ti vagytok az álompár. Mi a titkotok?” – Nos...

Néhány nap múlva lesz a nyolcadik házassági évfordulónk, az együtt töltött évek száma pedig már bevallhatatlanul sok. Tizenöt éves voltam, amikor összejöttünk. Ki gondolta volna azon a decemberi délutánon, hogy a gimis szerelemből egy életre szóló kapocs lesz? Sokak szerint mi vagyunk az álompár. Gyakran megkérdezik, hogy mi a titkunk. Ezen gondolkoztam el az esküvőnk évfordulójához közeledve.

Kettőnk közül mindig is én voltam  a megfontoltabb kapcsolatunkat illetően, aki kevésbé mer beleugrani a nagy dolgokba. Hosszasan győzködtél, hogy összeköltözzünk. Megijedtem, amikor eldöntöttük, hogy megvesszük az első közös kis lakásunkat. Sokáig nem tartottam fontosnak a házasságot sem. Jól éreztük magunkat együtt, élveztük, hogy az egyetemi évek után egyszerre kezdtük el kiépíteni a karrierünket. Utazgattunk, rengeteget jártunk étterembe, rátaláltunk a sziklamászásra, ami egyszerű közös hobbiból villámgyorsan vált az egyik legjobb minőségi idővé, amit együtt töltünk. Egyszóval

élveztük a szabadságot, amit közösen hoztunk létre. Miért kellett volna ezt bolygatni?

Mit tud ehhez adni a házasság, ami nem több mint egy jogi formula, egy papír? Ez járt a fejemben. Aztán egy decemberi napon megkérted a kezem, és a prekoncepcióim ellenére rengeteg dolog megváltozott.

Az esküvőnk megszervezését nem kapkodtuk el, de nem is szerettük volna végtelen hosszúságúra nyújtani. Az a közel másfél év, ami eltelt az eljegyzés és a nagy napunk között épp azért volt számunkra ideális, mert meg tudtuk élni a fontos pillanatokat, kiélveztük azt a plusz érzelmi töltetet, amit a jegyesség adott, de nem untunk bele. Talán ez volt a legfontosabb az egészben: a lánykérés után valahogy minden felpezsdült bennünk. A kapcsolatunk új lendületet kapott, közösen tervezgettünk, álmodoztunk a jövőnkről. Azt szerettük volna, hogy az esküvőnk napja ne a stresszről szóljon. Ne kelljen azon aggódni, hogy minden jól fog-e sikerülni, úgy alakul-e, ahogy elképzeltük. Ehelyett egy nagyon fontos ünnepként tekintettünk rá, egy alkalomként, ami az egymás iránti szeretetünkről szól. Amikor felvállaljuk az összes számunkra fontos ember előtt, hogy mi már örökké együtt képzeljük el az életünket.

A korábbi gondolataim, ami szerint a házasság csak egy extra papír, átalakult bennem. Azt éreztem, igenis jelentősége van egy ilyen fajta elköteleződésnek. Máig azt gondolom, hogy a házassággal az egymás iránti felelősségvállalást emeltük magasabb szintre. Hiszem, hogy a fogadalmainkkal tulajdonképpen arra tettünk ígéretet, hogy bármi is jöjjön, legyenek előttünk akármilyen nagy hullámvölgyek, mindig meg fogjuk tenni a maximumot azért, hogy együtt vészeljük át ezeket.

Az én felfogásomban a hosszú kapcsolatnak ez a titka: a tenni akarás. Rendszeresen szembe kell nézni a problémákkal, és közös megoldást találni rájuk. Lehet ez több együtt töltött idő, mélyebb beszélgetések, párterápia, közös sportolás vagy külön idő. Minden párnak másra van szüksége, sőt élethelyzetenként is eltérő lehet, hogy épp mi hiányzik. Azt gondolom, hogy nem is a módszer a lényeg, hanem az elhatározás. Az, hogy mindketten felismerjük, hogy valamin változtatni kell, és mindketten hajlandóak legyünk ezért kompromisszumokat kötni. Felvállalni a nehezebb szituációkat a megfutamodás helyett.

Számomra ezt jelenti a házasság. Azt, hogy

nincs B terv, mert ahogy a meghívónkban is állt: hiszünk az örökké tartó első szerelemben.

Ahhoz viszont, hogy ez megmaradjon, a filmekben látható rózsaszín romantika helyett sokkal inkább szükség van racionalitásra és empátiára. Kell egyfajta tudatosság, ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy minden működni fog magától. Ehelyett újra és újra emlékeztetni kell magunkat, hogy egy kapcsolat működéséhez mindkét fél aktív jelenlétére, befektetett energiáira szükség van. Az is elengedhetetlen, hogy rá tudjunk hangolódni a másik érzéseire, lelkiállapotára, és nyitottak legyünk az ő igényeire is. Kell, hogy észrevegyük, ha a másiknak térre van szüksége. Kell, hogy képesek legyünk megújulni. Sokszor kell türelmesnek maradni, ami az egészben talán a legnehezebb. Kell, hogy elhiggyük, képesek vagyunk átvészelni a kisgyerekes időszakot, amikor esténként csak bezuhanunk az ágyba, miután egész nap öt mondatot tudtunk kettesben váltani. Kell, hogy értékeljük, amikor kimenőt kapunk, és két órát tudunk megállás nélkül beszélgetni. El kell fogadni, hogy a hullámzás természetes, elkerülhetetlen.

Ezt nem legyőzni kell, hanem közösen beleállni. A kell erejével.

Emellett persze egy jó adag szerencsére is szükségünk volt ahhoz, hogy még mindig együtt legyünk, hiszen tizenévesként majd fiatal felnőttként közel sem a fenti megfontolásokkal éltük a mindennapjainkat. A csillagok megfelelő együttállásának köszönhető, hogy nem fejlődött a személyiségünk teljesen más irányba, inkább hasonló értékrendek mentén alakult a gondolkodásunk. Ez a hasonló világlátás kapcsolatunk fontos pillére lett – sokkal egyszerűbb úgy tenni egy szerelemért, ha tudod, hogy habár vannak nehézségek, konfliktusok, de a leginkább lényeges dolgokban közös álláspontot képviseltek. 

Szerencsénk volt, hogy az életritmusunkban történő változások mindig épp jó irányba lendítették a kapcsolatunkat. Nehéz volt megélni, amikor félévig külön országban tanultunk, és csak néhány havonta láttuk egymást. Mégis összességében jót tett, hogy megtapasztaltuk, vagyunk annyira fontosak a másiknak, hogy a távolság nem elválasztott minket, hanem közelebb hozott. Szerencsénk volt, hogy a kritikus élethelyzetek nem egyszerre érintettek minket, hanem váltakozva, így mindig tudtunk egymásra támaszkodni. Ha épp én szorongtam a munkahelyi stressz miatt, te nyugodt tudtál maradni. Ha pedig neked kellett új lendület, hogy ne fásulj bele a taposómalomba, én képes voltam ehhez muníciót nyújtani.

És nálunk nagy szükség volt a közös élményekre is. Nem gondolom, hogy a párnak mindent együtt kellene csinálni, viszont nekem szuper érzés, ha van olyan hobbink, amiben rendszeresen részt vehetünk mindketten. Kellenek a közös kalandok, amikor kilépünk a komfortzónából, és megtapasztaljuk, hogy együtt szinte bármire képesek vagyunk. Szükség van a közös hagyományokra, ünnepekre, mert ezekhez

a jó emlékekhez lehet visszanyúlni a nehezebb időszakokban.

Számomra az esküvőnk napja is egy ilyen emlékké vált, amit ha épp nagyon mélyen vagyunk, tudatosan igyekszem felidézni. Próbálok arra a felemelő érzésre koncentrálni, amikor kézen fogva besétáltunk az anyakönyvvezetőhőz, és ragyogtunk a boldogságtól. Eszembe jut, amikor kijöttünk a templomból, és mint egy győzelmi rítus, a magasba emelted a kezem: megcsináltuk. Az első táncunkra gondolok, ami maga volt a meghittség. Arra, amikor először hívtalak a férjemnek. Büszke voltam és boldog. Azt éreztem, örökké összetartozunk.

Szerintem a házasság a plusz érzelmi tölteten túl, amit az ünneplés ad, ezt jelenti még: fogódzót a mindennapok konfliktusaiban. Egy biztos pontot, amihez mindig vissza tudunk nyúlni, amire tudjuk magunkat emlékeztetni. Ha elbizonytalanodunk egymásban, fel kell idézni az érzést, ami az esküvő  napján kavargott bennünk. Amikor hittük, hogy együtt bármire képesek vagyunk. Bízom benne, hogy ennek az ereje már életünk végéig velünk lesz.

Ajánljuk még:

Fejben dől el a gyomorideg – pszichoszomatikus betegségekről kérdeztük a pszichológust

Mindannyiunk életében jelen van a stressz és a szorongás, de nem mindegy, hogyan kezeljük ezeket. Sokan érzünk gyomorgörcsöt, gyomorideget, de a stresszre adott testi válaszunk mértéke és minősége eltérő, vannak, akiknél ez rendszeressé és krónikussá válhat, ami szervi problémákhoz vezethet. Erről is beszélgettünk Németh Lucával, a Budai Egészségközpont klinikai szakpszichológus-jelöltjével.

 

Már követem az oldalt

X