Találkozás egy régi szerelemmel

Napok óta töröm a fejem ezen. Mert egyszer csak a semmiből előbukkant egy régi szerelmem. Régen sokkal nehezebb dolog volt valakire rátalálni, aki mellől elsodort az élet. Vissza lehetett menni régi helyszínre, becsöngetni, megkérdezi a szomszédokat. Átböngészni a telefonkönyvet, felhívni egy olyan nevűt, hátha. Ritkaság, hogy valaki éppen gyalogol a Belgrád rakparton vagy a Pólus Centerben, és szembejön vele ő. Ilyen is van, de ritkán. Most meg, ha akarja az ember, és szerencséje van, pár kattintással a nyomába eredhet annak az elveszett vagy elvesztett másiknak.

Néhány hete bekopogott a telefonom leveles ládájába Kristóf. Amikor megpillantottam a nevét, máris hevesebben dobogott a szívem: ez ő lenne?! Miközben rövid csetüzeneteket váltottunk, leegyeztetni, nem tévedünk-e, biztos én vagyok-e én, és ő-e az az ő, kattogott az agyam, mikor is láttuk egymást utoljára? Egyszer, futólag, valami munka-ügyből kifolyólag, azt hiszem, 30 évvel ezelőtt. Azóta egymás hírét sem vettük. Most ő véletlenül belém botlott az internet hálójában, és betoppant a virtuális életembe.

Mit csinál ilyenkor az ember, több mint 5 x-szel a háta mögött? Persze, kutat. Megnéztem a fényképeket róla – nem sokat találtam, azokon az egykor helyes kisfiú most egészen fehér hajat és pulóver alá rejtett pocakot hord.

Emlékezetem almappáiból előkotortam az ide vonatkozó részt, a következő hetekben összeraktam a kérészéletű kapcsolatunk apró kis kirakósát. A „mi lett volna, ha” kérdésig is eljutottam, ami azért volt igazán izgalmas, mert én voltam az, aki végett vetett bimbózó kapcsolatunknak. Könyörtelenül nem érdekelt, hogy Kristóf lelkén mekkora sebet ejtek. Ejtettem. Nagyot.

Pedig azt hiszem, már elsőre szerettük egymást, és kellemes volt vele lenni. Gyerekkorunk óta ismertük a másikat, egy ideig egyazon alma mater padjait koptattuk. Az élet aztán kit erre, kit arra szánt, hosszú ideig egymás hírét sem vettük, mígnem egy fáradt szeptemberi estén ott állt a kapum előtt. Megemberesedve, a régi barát önbizalmával. Elkábított magabiztosságával, szenvedélyével. Nem is harcoltam, hogy ellenálljak, jólesett. Választottam vagy szükségem volt rá? Fogalmam sincs. Nagyon fiatalok voltunk. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, óriási virágcsokrokkal halmozott el.

Jött a nyár, és kezdtem kijózanodni. Felébredni az őrülten jó játékból, elfáradtam a hosszúra nyúlt éjszakáktól. Pedig

ő volt az egyetlen férfi az életemben, akinek nem mostam gatyáját, nem vasaltam ingét.

Tudtattam vele, hogy ennyi volt – de nem fogadta el. Heteken át érkeztek a levelek, a virágcsokrok, hiába. Most, hogy visszagondolok, csokorral kezemben álltam sokszor hülyén, és azon tanakodtam: kukába vele, ha már nem akarom, vagy a vázába, hiszen a virág semmiről nem tehet. Ő csak virágzik. Magában.

Múltak az évek, egyszer-egyszer még összeakadtunk, tisztán munka miatt. Sosem mulasztotta el, hogy meg ne döfjön egy kósza mondattal: miért nem tartottam meg, miért mentem el.

Utolsó találkozásunk 30 évvel ezelőtt történt. Egy nagy rendezvényen egymás mellé rendelt a kötelesség. Elegáns, megnyerő jelenség volt. Azt hiszem, jól is mutattunk egymás mellett. A fogadáson kacéran koccintottam vele, biztos voltam ellenállhatatlanságomban. Megérintette a múlt szele, felvette az elé dobott kesztyűt. Hevesen ostromolni kezdett, én meg élveztem a helyzetet, pedig pontosan tudtam, mit akarok. És hogy mit nem. Arcomra addigra szelíd ráncokat karcolt az idő, nem pirultam el semmitől. Nem is tudom, miért játszottam vele. Benne fellángolt az elmúlt szerelem parazsa. Hetekig hívogatott, bizonyítván, hogy ő az igazi – de mindhiába. Ekkor sem törődtem Kristóf érzelmeivel. Gonosz voltam vagy lelketlen?

De most előkerült, és tanakodtam magamban: ilyenkor szokás-e találkozni? Vagy az emlékek törékeny-tűnékeny üveggömbjét kell vigyázni? Mit tesznek mások? A kis baráti közvélemény-kutatás nem vezetett eredményre, gondoltam, akkor jöjjön a legnagyobb barát, kiguglizom, mit javasol ilyenkor a net népe. „Az ember áll, és megszólalni sem mer”, mondja Kovács Kati a megkopott dalban. „Valahogy össze kéne jönnünk”, javasolja Somló Tamás, hiszen „egyszer szépek voltunk együtt”.  Ezekkel a bölcsességekkel azért nem lettem egészen kisegítve. A „mi lett volna, ha” gondolatsor is teljesen értelmetlen ösvény. „Idővel mindent másként lát az ember”, de az időben vissza úgysem mehetünk –

pedig milyen izgalmas is volna, ennyi év tudásának birtokában visszalépni három-négy évtizedet!

Ő talán Vajda Jánosra gondolhat, ha megvan még, amit anno a gimnáziumban belénk véstek: „És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szived.”

Igen, találkozni kell, hiszen egy ideig egymás életének részei voltunk. Összeköt sok emlék, vannak közös történeteink. Eltelt azóta többször sok év, megváltoztunk, megváltozott és felfordult körülöttünk a világ. Mi meg itt állunk benne pőrén, kérges barázdákkal, és nem tudjuk, hogy legyen. „Egyszer szépek voltunk együtt.” „Kell ez az édes rendbontás”, az újrakezdés ígérte nélkül. Kicsit talán izgultam is, mint hajdanán.

Elképzeltem, milyen lehet most. Talán egy elegáns, sármos úriember, az egykori kedves kisfiú oldschool kiadása. Lehet, hogy barátságos, csillogó szemű nagypapa, akinek térdén lovagol az aprónép, és vasárnaponként négykézláb rohangál velük. De az is lehet ám, hogy csíkos sapkában elvan magában, és ha fogytán a pénz, olykor lebaktat mosogatni a sarki kínaihoz. Bármi lehetséges.

Végül is úgy jártam, mint ahogy a Mai svéd gyermekversekben Ingrid:

„Elmegyek ma Stefanhoz,
elviszem neki a leckét.
„Én hoztam el
a leckét”
mondom majd neki.
„Mert Magnus is beteg,
azért jöttem én
a leckével.”
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
"Hát szia, Stefan"
mondom végül.
„Hát szia, Ingrid”
mondja ő.

Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.”

Lemondta a találkozót. Elment inkább a barátjával kolbászt tölteni. Így hát töltök egy pohár szép szekszárdi cabernet franc-t, és koccintok az emlékével. „Mert az, hogy szép volt, nem vitatható.”

(vers: Siv Widerberg: Lecke, Ami a szívedet nyomja)