Port töröltem az érzésekről, kivasaltam a lélek ráncait – takarítani az emberi kapcsolatainkban is jó!

Régóta tartja magát az a bölcs meglátás, hogy a háztartást akkor a legegyszerűbb rendben tartani, ha azonnal megoldjuk, letakarítjuk, feltakarítjuk, feltöröljük, leporoljuk, megfőzzük, elmosogatjuk, kiteregetjük, kivasaljuk... amit éppen kell. Mert a tiszta otthon megköveteli az azonnali, gyors beavatkozást. És tényleg, néha csak egy mozdulat kell ahhoz, hogy megelőzzük a káoszt. Ám talán ez párhuzamban van azzal, ahogy emberi kapcsolatainkban működünk. Ahogy letöröljük a port a polcokról, észrevesszük, kikukázzuk és kivisszük a szemetet. Ahogy meglocsoljuk a virágokat, feltöltjük az éléskamrát, felmosunk. Visszaszögeljük azt, ami elengedett. Ahogy megvarrjuk a hasadt ruhát, kicseréljük a húzózárat, bedobunk egy mosást, fát hordunk halomba vagy bekapcsoljuk a fűtést. Kivasaljuk a gyűrött ruhát, vagy kiszellőztetjük az egész házat… úgy kellene nagy gonddal bánni emberi kapcsolatainkkal is.

Észre illene venni, ha poros a hálószoba és halomban áll a sarokba szorított fotel tetején a levetett, félig koszos ruha, el is veszett a por alatt az intimitás. Vasalatlan a szerelem, csupa ránc. Ráébredni, hogy fülledt a levegő a kapcsolatban, és ráférne egy alapos, szellőztető átbeszélés. Hogy ki kellene mozdulni a házból és kimozdítani a kapcsolatot is a dohos sarokból. Újra friss oxigént engedni oda, ahol elfogyott a levegő. Port törölni az érzésekről, kivasalni a lélek ráncait, aztán egymásra mosolyogni a közösen végzett munka után, együtt élvezni annak eredményeit. Szép szavakkal szebbé lehetne tenni a másik életét nap nap után.

Mégis, sok otthonban nagyobb figyelem jut a lakás rendben tartására, mint arra, hogy a kapcsolatot tisztán, esztétikusan, egészséges mederben tartsák.

Pedig csak egy mozdulat kell itt, és egy szép szó ott. Alig van különbség.

Ha van bennünk igény, vágy és figyelem arra, hogy tiszta és illatos legyen az otthonunk, mert akkor érezzük magunkat jól, vajon miért nem fontos legalább ennyire a másik felé fordulás, a kapcsolati takarítás? Miért nem alapvető rutin minden egyes nap, hogy időt és figyelmet szánunk arra, ami életben tartja erőt adó szívkapcsolatainkat?

Miért engedjük, hogy a kapcsolatokban csak gyűljön a kosz? Miért söpörjük a szőnyeg alá a valódi problémákat, miért nem tárjuk fel időben, mely sarkokba kellene alaposabb takarítás, vagy friss víz, mint a virágoknak, esetleg tápoldatként egy váratlan ölelés vagy simogatás? Miért engedjük, hogy a sértettség rétegződjön, szilárduljon mocsokká, mint a vízkő a csempéken?

Bármennyire is szeretnénk, hogy észrevétlenül, magától fejlődjön és öntisztuló legyen a kapcsolatunk, az nem lehetséges. Kell a tudatos figyelem, mert magától nem marad ép, tiszta, szép egyetlen emberi kapcsolódás sem. Ahhoz túl nehéz az élet, túl sok a feladat, az elvárás. Túl sok a szürke, feszültséggel vagy közönnyel teli hétköznap.

A hétköznap, amikor, ahogy a koszos zoknit, legszívesebben magunkat is egy fotelba dobnánk fáradt hanyagsággal.

Persze sokan megtanultuk már, hogy hazaérkezés után nem dobjuk a fotelba a koszos zoknit, mert tudjuk, azzal a mozdulattal a szennyesbe is hajíthatjuk. De azt mintha egyre inkább elfelejtenénk, hogy a kapcsolataink is ilyen tudatosságot igényelnek, és az apró, de folyamatos „pakolással, takarítással” ott is megelőzhető, hogy nagyobb baj legyen.

Jó időről időre seprűt ragadni, meg porrongyot, leporolni a közös vágyakat, elindítani egy-két nagymosást, hogy eltűnjön a dohos szag, és ha kell, dörzspapírral nekiesni annak a témának, ami nem tisztul, így újra és újra megfertőzi a boldogságunkat. Nem szabad félni attól, mit találunk a kosz alatt, mert a takarítás pont arra jó, hogy ami nem segít, ami nem hoz örömet, azt kidobjuk.

A takarítás helyet teremt. Új meg új lehetőséget ad arra, hogy szép érzelmekkel, szép szavakkal, szép, egymást megtartó mozdulatokkal töltsük meg a közös teret.

Az új év talán erre is ad időt és lehetőséget.

Hiszen amíg nincs káosz, tényleg csak néhány mozdulat, néhány szó, és minden a helyére kerül.