SZPSZ

A féltékenység színe és fonákja – Légy résen, de ne mindenáron!

Általános az a nézet, hogy a féltékenység nem jó felé visz és rombolóan hat a párkapcsolatra. De igaz ez a féltékenység minden formájára és szintjére? Mi van akkor, ha nagyon is jogos a féltékenység, és végül beigazolódik a hűtlenség?

A féltékenység során valójában attól félünk, hogy helyettünk valaki mást választ társának a párunk. Nem mi kellünk majd neki, nem velünk akar szövetségben lenni, hanem valaki mással. Ezek a gondolatok akkor is befészkelhetik magukat valaki agyába és lelkébe, ha annak nincs a jelenlegi kapcsolatában alapja. Akkor is, ha a társa tényleg nem adott okot a féltékenységre. Olyan ez, mint egy néven nem nevezhető szorongás, nem lehet megragadni, nem lehet nyakon csípni, és kiűzni onnan csak úgy.

Aki féltékeny, annak minden pórusát átjárhatja a féltékenység. Egész nap ezt az érzést dédelgeti, akarja-nem akarja, ezzel kel, ezzel fekszik. Ám amíg régen egy-egy telefonhívás vagy ötpercnyi késés lobbantotta be az érzést, mint egy fájó fogban az ideget, ma egy felvillanó értesítés is kiválthatja a „rohamot”. Záporozhatnak a kérdések a „vétkes” felé, bizonygatnia kell a hűséget naphosszat. Míg a másik folyton árulkodó jelek után les és kutat. Talál is, mert hiperérzékeny, beszűkült tudatállapotában úgyis mindent annak lát.

Hosszú távon tarthatatlan és mindkét félre nézve megalázó az ilyen jellegű féltékenykedés, ráadásul egy sor méltánytalan helyzetet szül.

Miért féltékeny az egyik, és miért bízik vakon egy másik ember?

Gyerekkori tapasztalataink ezen a területen is meghatározóak. Az, hogy mennyire bízunk önmagunkban, elsőrendű kérdés. Az alacsony önbecsülésű ember kevésbé bízik abban, hogy elég jó egy párkapcsolathoz. Nem hiszi el, hogy egy másik ember őt akarja tiszta szívéből és minden erejéből.

Hogy is akarná őt a társa, ha egy teljes gyerekkor tanúskodik arról, hogy ő értéktelen? Ha mást se hallott, tapasztalt gyerekként, mint elutasítást, kirekesztést, megbélyegzést. Ha sose ugrotta át a lécet, ha az elvárásokhoz képest alulteljesített. Ha senki nem szerette csak úgy, csak önmagáért, csak azért, mert létezik. Vagy szerette, de nem feltétel nélkül. Ha patikamérlegen osztották a pozitív visszajelzéseket.

Az önbecsülés alapja a szülő elismerése és mindenen felülemelkedő, biztos, következetes, kiszámítható, biztonságos szeretete. Az önbecsülés alapja a biztonságos kötődés megléte és megtapasztalása. Akinek kötődési problémákkal kellett megküzdenie gyerekként, annak nehezen alakíthatóak felnőttkori kötődései. Nem hisz önmagában, és hiába nyújtja csápjait felé az a másik,

ha el is fogadja, folyton résen lesz.

Figyel és veszélyt érez. Beszélhet, csinálhat, bizonygathat az a másik naphosszat. Áradhat felé a szeretet, de vagy nem érzi, vagy nem hiszi el; zárójelbe kerül az értelem.

Alá is áshatja a párkapcsolatot rövid idő alatt a féltékenység, hiszen nincs ember, aki ezt hosszú távon képes lenne elviselni. És akkor megy tovább az, aki folyton-folyvást féltékeny – azzal a kudarcélménnyel, hogy ez se sikerült. Ebben a kapcsolatban se kellett igazán, nem kellett mindenáron.

Máskor, és ez talán könnyebben átírható történet, előző kapcsolatokban megtapasztalt sérelmek miatt nem hiszi el a hűséget a féltékeny fél. Akinek csak rossz kapcsolatai voltak, aki csak átverést, megalázást, árulást tapasztalt, az nehezen bízik meg a következő partnerben. Aki bekategorizálta magát az áldozat szerepébe, aki úgy véli, csak arra jó, hogy megalázzák, az  meg is keresi meggyőződése bizonyítékát.

Aki keres, az talál is. Nem feltétlenül azt, amit látni akar, de olyat, ami közelebb viszi ahhoz, amiben komfortosan érzi magát, olyat biztosan.

Az ilyen ember számára elég egy harmadik félnek címzett kedves szó, egy pillantás, egy tétova kézmozdulat. Azonnal ráismer a „bűnjelekre” a saját múltbéli tapasztalatokból, és ráontja minden keserűségét kedvesére, aki egyébként vétlen.

Ez ugyanolyan romboló, mint az, amikor valakinek mélyebben gyökereznek az önbecsüléssel kapcsolatos problémái.

Aztán megeshet az is, hogy féltékenységre hajlik valaki, de nem azért, mert rossz tapasztalatok vagy a gyerekkori elutasítás készteti erre. Hanem az ösztönei. Azért, mert szeret, és érzékeli a megváltozott kapcsolati atmoszférát. A simogatás alól való kisurranást, a szex hárítását vagy az ölelési szokások megváltozását. Azt, hogy nem néz a szemébe a másik. Vagy a szemébe néz, de nem látja már őt. Átnéz valahogy rajta, nincs is ott. Valahol máshol jár, másra vágyik. Mindez csak apránként áll össze teljes képpé. De amíg nem áll össze, addig a rossz érzések kavarognak csak benne. Annak felismerése, hogy a másik tilosban jár. És sorjáznak csak a kérdések legbelül: mióta tart, ki lehet az, mit akar? Csak szex vajon, vagy szerelem, esetleg szex ÉS szerelem?

És akkor elkezd nagyon figyelni, lehet, hogy keres is, kutat, és ha elég kitartó, akkor talál bizonyítékot.

Kérdés, hogy akarja-e látni az igazságot egészen, akarja-e a szembesülést, vagy inkább kivár? Kivárja, hogy hova, hogyan alakul a játszma. Miközben persze féltékeny nagyon, és szenved. Fáj minden, ezzel kapcsolatos gondolat.

Minden alapja megvan rá. Így egészséges.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X