„Paranoid vagy” – ha tudnánk, mi rejlik e címke mögött, nem dobálóznánk vele

A köznyelvben gyakran hallani, hogy egyesek azt mondják a másikra: paranoid személyiségzavara van, ami szakember szemmel egy igencsak kemény címke. Annál is inkább, mert az ilyesmivel dobálózók gyakran összemossák a paranoid személyiségzavart a „paranoiás” jelzővel.

De mi az a paranoid személyiségzavar, és hol lehetnek a határai?

Kezdjük azzal, mit nem jelent. Sokan a hangzásbéli hasonlóság miatt összemossák a „paranoiás” kifejezéssel, ami azonban közel sem azonos a paranoid személyiségzavarral. Előbbi sokkal inkább a téveszmék és hallucinációk tünetéhez kapcsolódik, nem a személyiségzavarokhoz. 

A paranoid személyiségzavar egy igen súlyos diagnózis, ráadásul kialakulásának oka nem egyértelmű. Nagyon gyakran húzódik meg bántalmazás, vagy valamilyen gyermekkorban átélt trauma az élettörténetben, és családi halmozódás is megfigyelhető.

Az érintettek többnyire olyan tulajdonságokkal, személyiségvonásokkal rendelkeznek, mint egészséges társaik, csak máshogy: erőteljesebb vagy éppen gyengébb mértékben, esetleg olyan vonások állnak együtt, amik előidézik a személyiségzavart. Ahogy a megnevezés is mutatja, az elakadás az egész személyiséget érinti. Ez pedig a – gyógyszeres kezelés mellett szükséges – terápiás munkát sokszor nagyban megnehezíti.

Paranoid személyiségzavarról – szakmai berkeken belül, a diagnosztikai nagykönyv szerint – akkor beszélünk, ha valaki szélsőséges mértékben gyanakvó vagy bizalmatlan másokkal szemben, mert azt feltételezi, hogy rosszindulatú motivációk hajtják őket. Ahhoz, hogy valaki megkapja a diagnózist, a következő szempontok közül legalább néggyel rendelkeznie kell:

• azt gondolja, hogy mások kihasználják, és ártani akarnak neki, még annak ellenére is, hogy objektíven nem tapasztal erre utaló jeleket
• állandóan rágódik rajta, hogy családtagjai, barátai, ismerősei megbízhatóak-e
• nehézségeket él meg abban, hogy bizalmat szavazzon másoknak, így például nem szívesen oszt meg saját magáról információkat, nehogy visszaéljenek vele
• a felé intézett kommunikációban gyakran hátsó szándékot, rejtett jelentést feltételez, például mások számára ártatlannak hangzó kérdésben fenyegetést hall
• nehezen bocsát meg másoknak, a régi sérelmeit cipeli magával hosszú távon
• általános információkat úgy értelmez, mintha azok a saját személyére vonatkoznának, úgy véli, mások ezzel kifejezetten őt vagy az ő jó hírnevét célozzák meg, ez pedig dühössé teszi
• párkapcsolatában féltékenységet él meg, hűtlenségre gyanakszik, úgy, hogy valójában erre vonatkozóan nem rendelkezik semmiféle bizonyítékkal

Ha nem lenne ez a kritérium, miszerint legalább négy pontnak meg kell felelni, sokan most azt hihetnék, ők maguk is érintettek a paranoid személyiségzavarban. Sőt, más címkéket is magukra húzhatnának, hiszen vannak  egyéb diagnosztikai kategóriák is, amelyeknél a túlzott féltékenység a domináns tünet, azoknál azonban leggyakrabban téveszmék okozzák ezeket a gondolatokat.

Paranoid-címke, és ami mögötte van

A hétköznapokban sokszor olyan emberi viselkedésre is ráaggatják a paranoid-címkét, ahol az nem is lenne indokolt. Ez a fajta megbélyegzés, még ha nem is látjuk közvetlenül a hatását, negatív befolyással bír. A szégyen, az önmagában való elbizonytalanodás, saját gondolatainak és érzéseinek megkérdőjelezése mind megjelenhet hatására.

Párkapcsolatban a túlzott mértékben aggodalmaskodó fél, aki szinte ráakaszkodik a másikra, és mindenhol hűtlenséget szimatol, vajon paranoid személyiségzavaros? Nem feltétlenül, de még az is lehet, hogy igen. Ha mellette egyéb területeken is mutat tüneteket, például a munkahelyi feletteséről úgy véli, állandóan burkoltan szidalmazza őt, s közben nincsenek baráti kapcsolatai, mert nem bízik senkiben, és mert amúgy is gyerekkorában a Jancsi úgy megsértette, hogy azóta se bocsátott meg neki, akkor már megeshet, hogy paranoid személyiségzavar áll fenn. 

Sajnálatos módon az is előfordul, hogy ezt a címkézést arra használják emberek, hogy „megússzanak” dolgokat. Például, ha a hűtlenségét rejtegető felet a másik szembesíti gyanújával (például, hogy mindenhova magával viszi a telefonját, még a fürdőszobába is, állandóan nyomkodja, és a megszokottnál jóval többet túlórázik), az, akinek vaj van a füle mögött, könnyen vághat vissza úgy, hogy paranoid személyiségzavarosnak címkézi a másikat, ezzel pedig akár tényleg elérheti a célját, és eltántoríthatja őt...

Nagyon fontos látni azt, hogy attól még, hogy valakinél túlzott gyanakvást tapasztalunk, de nem meríti ki a diagnózis kritériumait, igenis küzdhet – és nagy valószínűséggel küzd is – nehézségekkel. Ha „csak” a hűtlenségre való állandó gyanakodás jelenik meg, az éppúgy megnehezítheti minden érintett életét. A féltékenység rengeteg időt és energiát elvisz, amit egyébként tartalmasan, minőségi programokkal is el lehetne tölteni. De nemcsak a kapcsolatainkat érinti az, ha valaki mindig bizalmatlan, hanem a saját magukról alkotott képünket is. Aki a másokkal folytatott beszélgetések során azt érzi, hogy még ha rejtetten is, de becsmérlik, vagy akár fenyegetik, az önértékelésében és az önmagába vetett hitében komolyan sérül.

Akár személyiségzavar, akár nem, az örömtelenség és az elakadás közös, mindenképpen foglalkozni kell vele.

Az állandó bizalmatlanság könnyen elmagányosodáshoz vezethet, hiszen – még ha érzik is az érintettek, hogy szükségük lenne támogató emberi kapcsolatokra – képtelenek arra, hogy félelem nélkül közel engedjenek magukhoz másokat. Bár a gyanakvás kismértékben hasznos, hiszen óvatosságra int, ha túlzott mértékűvé válik, állandó rettegéssé, a környezet folyamatos monitorozásává, készenléti állapottá válhat, ami nemcsak lelki, de testi szinten is megterhelő.

Az indokolatlan féltékenység a párkapcsolatot is megterheli, ami újabb és újabb kudarcok lehetőségét hordozza magában. Ha a paranoid személyiségzavarban érintett személy szülővé válik, ismét nagy kihívásokkal kell szembenéznie. Mivel a világot fenyegetőnek, megbízhatatlannak és kiszámíthatatlannak tartja, könnyen válik túlóvó, túlféltő szülővé. Ez később negatívan befolyásolja a gyermek fejlődésmenetét is. Ezzel pedig akár egy ördögi körbe is kerülhet a család.

Fontos tehát a tünetek felismerése, hiszen a megfelelően diagnosztizált betegség célzott segítséget kaphat, ami által egy jobb életminőség érhető el. Akár magunk, akár egy ismerősünk miatt aggódunk, igyekezzünk mihamarabb szakemberhez juttatni. A paranoia nem az a zavar, amit otthoni beszélgetéssel, várakozással gyógyítani lehetne, s a környezetnek és az érintettnek is jobb, ha mihamarabb támogatást kap.