Sótűrő növény, melyet főként mocsarak és folyópartok iszaptársulásaiban fedezhetünk fel, de megtalálható nedves szántókon és hínártársulásokban, esetleg nádasban és mocsárréteken is. Eurázsai (mediterrán) flóraelem, melynek előfordulását hazánk számos területéről jelentették már: a Zempléntől és a Mátrától kezdve a Bakonyalján és Kemenesháton át egészen a Zalai-dombvidékig és Belső-Somogy, illetve a Kis-Alföld vidékéig.
Jellemzője az egyszerű vagy oldalágas felálló szár, ami lehet heverő-felemelkedő, illetve úszó is. Levélállása örvös, és a víz alatti szárrészen örvenként sok fonalas levele van. A levélörv viszont alul szálas-hosszúkás, fölül tojásdad-lándzsás és a hajtáscsúcsnál majdnem füles vállú levelekből áll, a levélszám pedig örvenként alulról fölfelé csökken- olvashatjuk a védett fajok keresőjének adatlapján.
Apró virágai egyesével ülnek a levélhónaljakban, fehér szirmaik kerekdedek. Virágzására júliustól egészen szeptember végéig lehet számítani- de olykor még október elején is találkozhatunk egy-egy virágzó példányával. Virágai nem túl feltűnők, a növény habitusából eredően nem is túl nagyok- bár ez semmit sem von le értékükből.
Sajnos már az 1990-es évek végén egyértelművé vált, hogy Nyugat-Európa számos területéről kipusztult vagy majdnem eltűnt. Szerepel az IUCN Vörös Listáján is, és nemzetközi jelentősége miatt nálunk is védettséget élvez. 1993-ban nyilvánították védetté, természetvédelmi értéke 5 000 forint. Bár széles földrajzi elterjedéssel büszkélkedhet, az általa elfoglalt terület általában kicsi: szétszórt populációkkal, olykor izolált egyedekkel, amelyek élőhelyük pusztulása miatt csökkenőben vannak. Így történhetett meg, hogy nem is olyan régen Portugáliában még a rizsföldek gyomnövényeként írták le, viszont ma már nagyon ritka fajnak számít.
Hazai rokona a magyar látonya (Elatine hungarica), amit először Kitaibel Pál gyűjtött be idehaza a XIX. század elején Békés megyében, azonban ekkor még pontosan nem azonosította. Utána Simonkai Lajos találta meg Szerep és Bucsa között 1877-ben, és 1879- ben csigás magvú látonyaként (Elatine hydropiper) írta le. Borbás Vince 1881-ben Gyula és Pilisszentkereszt mellett talált belőle, de nyugat-mediterrán patkósmagvú látonyának (Elatine campylosperma) azonosította. Végül Moesz Gusztáv volt az, aki 1908-ban átnézett több nagy köz- és magángyűjteményt, és megállapította, hogy Kitaibel, Borbás és Simonkai herbáriumi példányai nem patkósmagvú látonyák, de nem is más fajták, hanem Elatine hungarica-k.
A magyar látonya sokat köszönhet a hazai rizstermesztésnek is, ami a második világháború után nagymértékben átalakította az Alföld képét: a rizsföldek ugyanis több korábban megritkult iszaplakó növénynek is ideális termőhelyet biztosítottak, köztük a magyar látonyának is. Az árasztás és az évenkénti szántás ráadásul megakadályozta a törpekákás társulásokban élő növények legfőbb ellenfeleinek, az évelőknek megtelepedését- és a kétezres évek elejére kiderült, hogy a magyar látonya az Alföld kötött talajú részeinek belvizes szántóin elterjedt fajnak számít.
