Az 1800-as évek közepén még burnótot is készítettek belőle. A burnót eredetileg egy dohányból készülő por, amit az orrba szippantottak, és az az orrnyálkahártyán keresztül felszívódva bódultságot okozott. A leírások szerint számos növényből készülhetett ez a káros szenvedélyeket kielégítő por: úgy gyöngyvirágból, mint árvacsalánból.
Az árvacsalán azonban nemcsak a bódultság szereként volt ismeretes, hanem helyettesítő növényként is:
az éhezés okozta szükségállapotokban számtalan életet megmentett.
Történt ugyanis, hogy az 1840-es években a garanhegyi helységek lakosai csak komoly erőfeszítések árán tudták előteremteni a betevőt, és sokszor ennek ellenére sem volt elegendő belőle. „A csekély termés, és a burgonya szűke miatt a legborzasztóbb éhségnek néz elibe. Az árvacsalán kapós étek a lakosok előtt, s szerencséseknek tartanák magukat, ha valaki nekik illy táplálékot hozna, mert másra nem is gondolhatni, mivel ott a kerti gyümölcs csak különös ápolás alatt, millyet p. o. a jó ízlésű Wagner, sumjaczi erdőmester ráfordít, érik meg; a három első faluban a rozs épen nem, a zab pedig mint szinte a burgonya is csak igen későn érik, azért legtöbbször a megérés előtt elfagy és elrothad” – olvashatjuk a leírásokban.
Az árvacsalán nem csak embernek étke, virágai a méhek kiváló kora tavaszi segítői: napsütéses időszakban 0,40-0,58 mg nektárt választanak ki, melynek minősége jó, hiszen kedvező viszonyok mellett a nektár 40-66% cukrot tartalmaz. A méhek szívesen látogatják virágait nektárért és virágporért: begyűjtött nektárja és virágpora a méhcsaládok értékes tavaszi táplálékforrása.
Számos fajtáját ismerjük. Az árvacsalán nemzetség (Lamium) az ajakosok családjába tartozik, Közép- és Észak-Európában összesen 12 fajuk él. Ma hazánkban hat faj jelenlétéről áll rendelkezésünkre bővebb információ: három a természetes vegetáció tagja, három pedig úgynevezett gyomosító növény. A fehér árvacsalán például gyomosító faj: a nedves, árnyas területeken, árkok, fasorok, patakok, kerítések mentén, illetve erdei gyomtársulásokban. A szántóföldeken a bársonyos árvacsalán és a piros árvacsalán jelenhet meg nagyobb tömegben, és az elmúlt évek vizsgálatai alapján populációjuk erősen növekedőben van.
A fehér árvacsalán (Lamium album) a házi patika ismert növénye is volt. A népgyógyászat leírásaiban holtcsalán, méhfű, peregtető, szelídcsalán vagy macskaparéj elnevezéseivel találkozhatunk.
Elsősorban kora tavaszi, zsenge hajtásaiból főztek kiválóan tápláló főzeléket, leveles, virágos hajtását pedig áprilistól júliusig gyűjtötték. Légúti megbetegedésekre, húgyutak betegségei esetén és gyomor-, illetve bélpanaszok kezelésére alkalmazták. Külsőleg bőrbetegségek, aranyér és lábszárfekély kezelésekor hívták segítségül, de szájüregi gyulladások orvoslásában is előkerült áldásos hatása. Oly más növényhez hasonlóan az árvacsalán ehető fajtáiban is számos lehetőség rejtőzik még:
felhasználhatjuk levesekhez, szószokhoz, vagy akár galuskába aprítva is, de virágaival süteményeket és más desszerteket is díszíthetünk.
A kertünkben leggyakrabban előforduló piros árvacsalánból például gyógyító teát készítettek elődeink, amellyel nagyrészt a tüdőt erősítették, de érdemes kipróbálnunk egy olyan különleges spenót elkészítését is, amelyhez friss, tavaszi növényeket adunk, mintegy fűszerként. Kerülhet bele tyúkhúr, mályva vagy martilapu, esetleg libatop levele, és természetesen az árvacsalán friss, zsenge levelei. Egy kis fokhagymával fűszerezve igazán különleges fogás lesz belőle.
Nyitókép: 123RF
