Párkapcsolatok időskorban: mi a boldogság titka?

A beszélgetésben egy kivétellel csak hölgyek vettek részt, s mindenki 60 év felett volt. Hosszan beszélgettünk a résztvevőkkel, s ki-ki elmesélte a saját kapcsolatát, hogy mi az, amit jól csinált, és mi az, amit elhibázott. Sajnos sokan már múlt időben beszéltek erről, nagyjából a 20 százalékának volt már csak párja, de a beszélgetést mégsem az elkeseredettség vagy a szomorúság, hanem az emlékek okozta felszabadultság uralta. 

A hölgyek elmondták, hogy egyáltalán nem zavarta őket az, ha a férjük vagy élettársuk átvette a „műszaki dolgokat”: megszerelte a csapot, elvitte szervízbe az autót, kifestette a konyhát, mert az „férfidolog”. Ők pedig főztek és mostak a párjukra, mert az „női dolog”. Senki nem panaszkodott erre, nem érezték kényszernek, sőt, az élet természetes rendjének tartották.

A beszélgetésben részt vevő egyetlen úr még azt is hozzátette, hogy mivel ő imád főzni, ezért a családnak minden vasárnap lefőzte a heti ennivalókat, s így egész héten azt tudták enni, a mélyhűtőből elővéve az ételeket. Azt is hozzátette, hogy mivel volt felesége gyerekkorában autószerelő édesapja mellett nőtt fel, neki nem volt szégyen, hogy a felesége vitte a szervízbe a kocsijukat. Nem érezte azt, hogy „elveszíti a trónszékét” ezért.

Azt is elmondta, hogy mivel ő tanár volt, s a felesége nem szerette a hivatalos ügyintézést, ezért fel sem merült, hogy ne ő intézze az összes családi papírmunkát. Sőt: ennek a neje is nagyon örült, még csak rá sem kérdezett soha arra, hogy mi miért történt a hivatalos ügyekben.

Mindenki egyetértett abban, hogy egy kapcsolatban hol az egyiknek, hol a másiknak kell vezetni, s annak célszerű döntenie, aki az adott dologhoz jobban ért.

Ez egyáltalán nem demokrácia kérdése, hiszen ellenkező vélemény esetén a demokráciában nem lenne megoldás, tehát nem a szavazatoknak, hanem a hozzáértésnek vagy a megegyezésnek kell döntenie…

Nagyon érdekes volt meghallgatni a gondolataikat a párkapcsolati távolságról. Volt, aki el sem tudta volna képzelni azt, hogy ne lakjon együtt a párjával. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy egy vagy két válás után azt nem tudja elképzelni, hogy összeköltözzön a másikkal. Volt olyan, aki azt mondta, hogy két ember nem lehet elég közel egymáshoz, és ez nem fojtó helyzeteket, hanem csakis egymást segítő szituációkat eredményezhet. Míg más szerint lehetetlen, hogy pár napnál tovább bárkivel is együtt éljen, mivel ő igényli a független, magányos időszakokat.

Amiben viszont mindnyájan egyetértettek, az az volt, hogy

az együttélés-különélés témában a megfelelő párt kell megtalálni, aki hozzánk hasonlóan gondolkodik.

Kifejtették: az semmiképp sem jó, ha valaki együtt akar élni, a másik viszont nem. Ahogy az sem ideális, ha valaki a nap nagy részét együtt akarja tölteni a másikkal, a másik viszont nem. Szintén egyetértettek abban, hogy súlyos betegség esetén nincs apelláta. „Ha szeretem a másikat, odaköltözöm hozzá, és segítek neki” – mondta az egyik résztvevő.

Mire utal mindez?

Arra a régi igazságra, amelyet nagyon gyakran a modern, demokratikus kapcsolatokat etalonnak tartó emberek, de időnként sajnos a kutatók sem vesznek figyelembe: az emberek döntik el, fiatalon és idősen is, hogy milyen kapcsolatban akarnak élni. Van, aki azt szereti, ha a másik hozza meg a döntések javát, van, aki azt szereti, ha ő vezet. Van, aki a teljes demokrácia, a konszenzusok híve. Van, aki az együttélést szereti, akár a legszorosabb módon, van, aki el sem tudja képzelni az összeköltözést.

A lényeg az, hogy a zsák megtalálja a foltját, azaz mindenki olyan partnert találjon, aki neki a legmegfelelőbb. Nem szabad és nem is érdemes általános modelleket felállítani, és méginkább elvárásokat támasztani az emberekkel szemben.

A pszichológusok win-win játszmának nevezik, ha mindkét fél győztesnek érezheti magát.

Tehát amíg mindenki nyer valamit a párkapcsolatban, addig a kapcsolat jól működik – fiatalnak, idősnek egyaránt. A teoretikusok pedig írják csak tovább az elemzéseiket és a tanulmányaikat az „ideális”, „demokratikus”, „egyensúlyozó” párkapcsolatokról.