„-Hogy vagytok otthon kislányom?
-Jól vagyunk Mama, minden rendben…néha vitatkozunk, de hát ki nem? Utána meg kibékülünk.
-Jól van kislányom, így is kell. Mi is hányszor összezörrentünk a Nagyapáddal…Aztán kis idő múlva megkérdeztem tőle, hogy „Apu, kérsz egy kávét?”, ő meg azt mondta, hogy kér, így újra szent volt béke. De hát így van ez, tudod, mindig mondom, ördöghöz mentél, ördögvel éljél!”
Jókat mosolyogtam ezen annak idején, hogy milyen igaza volt a Mamának, hiszen minden férfiben lakozik egy kis ördög, mi meg, az angyali asszonyok, úgysem tudunk nélkülük élni. Mostanában jöttem rá, hogy mennyivel mélyebb üzenet rejtőzött a szavaiban.
Kislány koromban számos esküvőn vettem részt, végignéztem, ahogyan az idősebb nővéreim férjhez mennek akkoriban divatos, abroncsos, csipkés fehér ruhában, valószínűtlenül magasra tupírozott hajjal. Előtte az asszonyok napokig „készíteni” jártak, összehangolt munkával főzték a töltött káposztát, díszítették a tortákat, formázták az aprósüteményeket. A fiatalabbak közülük, az unokatestvérek és a barátok felszolgálókká változtak a nagy napra, csinos, hímzett kötényekben szaladgáltak, hordták az ételeket, terítettek, mosogattak. Minden vendég mellére tűztek egy kis ág rozmaringot, hogy elűzzék a rosszat, és biztosítsák az ifjú pár boldogságát. A férfiak furcsa színű öltönyökben érkeztek, érdekes mintájú nyakkendőkben, a nők válltöméses kosztümöt viseltek, a gyerekek boldogan szaladgáltak az ünneplő tömegben. Mindenki hajnalig ropta, néha még tovább is, jöttek a „maszkások”, a férfiak, akik női ruhákat aggattak magukra, és kifigurázták a násznépet.
Ilyenkor igazán megmutatkozott a székely virtus a családban, és az ember tényleg úgy érezte, hogy tartozik valahová,
egy biztonságot nyújtó közösségbe, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe és feladata. Engem is folyton megpörgettek az ismerősök, egy távolabbi rokon, Sanyi bácsi, mindig azt mondta, hamarosan majd az én esküvőmön is táncolunk…
Érdekes, hogy bár nagyon szerettem ezeket az eseményeket, sohasem hatott meg a házasság gondolata, már egészen korán megfogalmazódott bennem, hogy én aztán nem megyek férjhez, hiszen nincs is értelme az egésznek. Anélkül is lehet szépen élni, a papír nem fontos, egy nagy esküvőt pedig semmi esetre sem tudok elképzelni magamnak. Legfeljebb egy hegytetőn álló düledező kis kápolnába mennék be, hétköznapi ruhában, mindenképpen kiengedett hajjal, amit két perccel azelőtt jól összeborzolt a szél. De gondoltam, ezt úgysem tudnám soha kivitelezni…így nem is foglalkoztatott a dolog.
Mindig elfog valami furcsa émelygés, mikor mostanában készült esküvői fotókat vagy videókat látok.
Számomra félelmetes, hogy a modern esküvői ipar gyakorlatilag bedarálja az embereket,
menyasszony-coachok trenírozzák az arákat testileg-lelkileg a nagy napra, a köszönőajándékra választhatunk a függönyön lévő masnival harmonizáló csomagolást, lehet tematikus esküvőt szervezni, a koszorúslányok ruhájának árnyalatát a végtelenségig finomhangolni, egyedi tervezésű meghívókat gyártatni. Megteremthetjük a tökéletességet (vagy inkább annak illúzióját?) egyetlen napra, amikor minden a helyén van, az egész család boldog és elégedett, minden úgy zajlik, ahogyan a gondos ifjú pár és segítőik hónapokon át megtervezték, kidolgozták.
Egyetlen baj van ezzel. A szerelmeseket körülvevő tökéletesség fényes, irizáló szappanbuboréka gyorsan kipukkan. A házasság, két ember kapcsolata ugyanis nem erről szól. Sokkal nagyobb kihívás megküzdeni a szürke hétköznapokkal, nehezebb megélni azokat a heteket, hónapokat és éveket, amikor nem történik semmi különös, csak élünk egymás mellett a valóságban, hol harmóniában és szeretetben, hol konfliktusok közepette, testi-lelki változásokat megtapasztalva, gyermekkel vagy anélkül, nagy házban vagy kis lakásban. Ezek azok az időszakok, amik próbára teszik férfi és nő kapcsolatát. Ilyenkor derül ki, hogy elég mélyen gyökerezik-e az ember lelkében a másik iránti szeretet. Ekkor dől el, hogy a házassági statisztikák alapján készült grafikon melyik oszlopában végezzük. Elválunk, mert megcsaltak, mert nem úgy alakult, mert nem bírtuk elviselni egymást, mert nem változott meg, pedig azt ígérte, mert nem tudtunk szeretettel gondolni egymásra a konfliktusok, problémák közepette…Vagy pedig együtt maradunk, mert ismerjük az embert, akivel összekötöttük az életünket, tudjuk, hogy mi lakozik a másikban, és el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogyan elterveztük. Tolerancia, elfogadás és végtelen türelem. Ez a házasság. Nem egyetlen tökéletes nap, hanem sok-sok tökéletlen év.
Hosszú idő, melyet azzal töltünk, hogy keressük a jót a másikban, fáradhatatlanul, miközben kitartunk az ördög mellett is, aki mindig is ott volt, és mindig is ott lesz.
14 évvel ezelőtt ismerkedtem meg az ördögömmel. Két gyerekünk született, majd összeházasodtunk. A család szerette volna, ha rendes esküvőnk van, de mi inkább csak bementünk a házasságkötő terembe két tanúval, és a szüleimmel, akik abban a 15 percben próbálták kordában tartani a két kicsi gyerekünket, hogy egy picit maradjanak csendben, hiszen ez mégiscsak egy fontos és megismételhetetlen pillanat.
Nem volt rajtunk semmilyen különös ruha, csupán a cipőm volt csodálatos, egy púder színű, hegyes orrú, fénylő kövekkel díszített darab, ami nagyon szorított, mert még a gyerekek születése előtt vettem, de sajnos közben egy fél számmal nagyobb lett a lábam. Emiatt csak akkor viseltem, se előtte, sem pedig utána. Az egész tökéletlen volt, mégis hozzánk tett valami megmagyarázhatatlan dolgot, létrehozott egy titkos, megpecsételt szövetséget. Azóta mindenkinek azt mesélem, azért mentem férjhez, mert a gyerekeim apja nem tudott jobbat kitalálni a 30. születésnapomra, mint hogy megkérje a kezemet. Ezek után mégis, hogy mondhattam volna neki nemet?
