Ketten nyitunk ajtót a megcsalásra, a harmadik csak besétál azon

Néha évekig, lassan tárul a megcsalásra nyíló kapu. Ilyenkor tapasztalataim szerint hosszú hónapokig hiába kér, könyörög, akarja a kapcsolatban valamelyik fél a változást, vagy hiába akarják azt mindketten – csak másként –, ha nincs megoldás, ha megmerevednek az álláspontok, szép lassan kinyílik az ajtó a harmadik előtt. Az azon való átjárást nagy valószínűség szerint nem előzi meg egy direkt és határozott döntés, miszerint „elég volt, mostmár jöhet a szerető!”, mert ennél rendszerint sikamlósabb, zavarosabb a félrelépés története. Ezért is kell óvatosnak lenni saját magunkkal is, és ezért jó figyelni az apró jeleket.

A megcsalást megelőző helyzetek például kísértetiesen hasonlóak egymáshoz. Onnantól indulunk meg igazán a lejtőn, ha elkezd kifelé látni az, aki folyton csalódott vagy elégedetlen, akiben hiány van. Egyre nyitottabbá válik a kívülről jövő hangokra, impulzusokra és jelzésekre – mindenki arra és azon a területen, ahol a hiányt megéli. Ha kevesli a dicséretet és a pozitív értékelést odahaza, akkor eljön az idő, amikor már nem rázza le magáról a kívülről jövő bókokat, elkezdi meghallani, fókuszál rájuk, és talán még provokál is, hogy megkapja azokat. Elkezdi kifelé mutatni magát, mert odahaza hosszú ideje láthatatlan. És a láthatatlanságot nagyon nehéz megélni – teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi az illető.

Intő jel lehet a lusta kényelem is. Nem az otthonosságérzés, nem a szeretetteli megszokás öröme, hanem az a tapasztalás, hogy ennyi pont elég, már birtokon felül vagyok, elengedhetem magam. Itt az elengedés nem arról szól, hogy kinyúlt pólóban meg melegítőnadrágban heverészünk a kanapén, hanem arról, hogy a másikat, a másik szívét engedjük el. Nem akarjuk már olyan intenzitással boldoggá tenni őt, mint az elején, ezért hanyag megoldásokkal élünk, amikor a közeledésért teszünk, meg a kommunikáció is hanyag, ahogyan az érzelmeinkről szólunk. 

Még rosszabb, ha az érintés lustul el.

Amikor kinyúlt pólóként lógnak az érzelmek, és lusta az érintés is, ott be tud surranni az a harmadik, aki friss érzésekkel érkezik,

akinek ropogós kíváncsisága van, aki figyel, aki intenzív. Lehet, nem fiatalabb, nem szebb, nem okosabb, nem jobb, még csak nem is szexibb. Csak kíváncsi, csak bókolni, csak adni, csak érinteni akar, szeretni jött. Ez pedig nagyon veszélyes. Ilyenkor nemigen lehet mit tenni, a legjobb tehát, ha megelőzzük ezt az állapotot, teszünk azért, hogy elkerüljön minket.

Naponta tenni azért, hogy az érzelmek ne nyúljanak ki, az érintés pedig ne lustuljon el. Mindennap éreztetni és érezni kell a kapcsolatunk különlegességét, az abban élő felek különlegességét, meg kell erősíteni a kapcsolatot egyik napról a másikra. Ugyanilyen fontos, hogy rövid időközönként rátekintsünk, de úgy igazán, nagy kíváncsisággal, minden rendben van-e, nem feslik valahol a minket összekötő szál?

Nem pátoszos, de nem is egyszerű dolgok ezek, mert őszinteség kell hozzá, és erő, hogy akkor is feltegyük a fontos kérdéseket, ha félünk a válaszoktól. Az olyan kérdéseket, minthogy boldogok vagyunk-e, és vajon boldog-e mellettünk a másik. Ahhoz, hogy felelni tudjunk erre, önvizsgálatot szükséges tartani, és kérdezni sokat, érinteni sokat, ölelni, simogatni, csókot váltani. Időt és energiát szánni a másikra, úgy, mint az elején. Szívvel-lélekkel egymásra kapcsolódni, hogy érezhessük a másik rezdülését. És nagyon sokat beszélgetni, mert

amikor a szó, a mondanivaló elfárad, ha úgy hisszük, már mindent elmondtunk és különben is, talán nem is érdekli a másikat, amit mi mondanánk, ott baj van.

Az piros felkiáltójel. A kölcsönös hideg csend, ami nélkülözi a meghittséget, az nagyon erős jelzés. Amikor azért nem szólunk, mert úgy hisszük, a másik arra úgyis rosszul reagál vagy majd beleköt abba, amit mondanánk, még erősebb.

Ezért ha azt érezzük, hogy résnyire nyílt a kapu, gyorsan a másik felé kell fordulni, lehetőséget adni a változásra és törekedni arra, hogy magunk is úgy változzunk. Ez lakatot rakhat arra a kapura, és akkor kívül marad a harmadik.