Augusztus vége van, szemerkél az eső, és én élénken emlékszem annak a régi évnek a nyarára, de nem csak az évszakra, ami pont olyan volt tíz évvel ezelőtt, mint most: kiszámíthatatlan, szeszélyes, elektromossággal és zivatarokkal teli, hanem a napra is, amikor megismertelek. Emlékszem annak a napnak a hangulatára, az ébredésre, és a zűrzavarra, ami azon a nyáron átvette életem felett a hatalmat. Emlékszem a napra. Nyomott hagyott a lelkemben, mint a tetováló tűje a bőrömön. Kitörölhetetlenül bevésődött a találkozás dátuma, a helyzet és az érzések.
Tudom, ha egy lakatlan szigeten élnék ezután, és esélyem se lenne követni a múló időt, a lelkem akkor is minden egyes évfordulón jelezné a találkozás napját. Hogy is felejthetné el? A fehér, hosszú ujjú póló kék csíkjait, a szemembe tűző napot, az utcán táncoló fényeket. A hangokat, amik akkor jöttek-mentek, pont úgy, olyan ráérősen bandukoltak, mint az utcán hömpölygő, nyaraló tömeg. Mindenre emlékszem.
Élő, érző, lélegző szeretetnaptár vagyok, mint minden nő,
nem lehet olyan helyzet, ami elfedtetné a valóban fontos napokat. A számomra fontos találkozások, történések dátumát és eseményeit.
Lehet, hogy a bevásárlólista minden alkalommal a konyhaasztalon marad, lehet, hogy a hetvenszer bejárt útvonalon is eltévedek újra és újra, elfelejtem, hogy mikor kell szervizbe vinni a kocsit és ötször visszakérdezek mikor kell befizetni a súlyadót, és minden héten fel kell idéznem, milyen napokon viszik el a szelektív szemetet a mi utcánkban... de azokat a napok, amik fényes érzéseket ébresztettek bennem, na azokat nem tudja kitörölni semmi.
Itt láttuk meg egymást először és ekkor. Percre pontosan. Ekkor fogtad meg a kezem, itt és ekkor ittuk az első teát, ebbe a boltban mentünk először ketten, ezen a napon mutattál be a családodnak. Ezen a napon mentünk először moziba. Ezt a filmet néztük meg. Erre mentünk először kerékpárral. Itt ejtettem el a fagyit. Itt futottunk össze a haveroddal. Ekkor zörrentünk össze először. Itt békültünk ki. Percre pontosan.
Ám a boldogtalanságot, vagy a súlyos válságot hozó dátumokat is pont így kezeli a lelkem. Minden évben reagál rá, mintha ott, azokon a napokon beletépett volna valami az idő szövetébe, kihúzott belőle egy szálat vagy rongyos lett a szegély, nem tudom…
Mintha az idő egy bakelit lemez lenne és a nemszeretem napok karcot húztak volna a forgó korongra:
azokon a helyeken minden fordulónál megbotlik, ugrik egyet a tű, disszonáns lesz a hang vagy le is áll a lemez.
Azokon a napokon újra meg újra történik velem, velünk valami rossz, amit úgy hiszem én húzok be akkor arra a napra, mert már úgy ébredek. Zaklatottan, zakatoló szívvel, minden rosszra felkészülten, éberen, túlhúzott idegekkel. És a legkisebb jelre is támadok vagy védekezek, mintha ugyanannak a napnak kellene nekiszaladnom újra meg újra, egészen addig, amíg meg nem oldom. De ebben az életben talán nem is tudom megoldani, és a rossz napok évfordulójának súlya pont azért kell, hogy a jó napok mámora miatt ne szálljak el. Az egyensúly miatt.
Nem akarok én direkt emlékezni, ez nem észből jön. Nem számolok. Nem tartom számon és nem azért, hogy másokat bosszantsalak…de számomra fontos, hogy velem együtt lapozzák a közös naptárunkat.
Mert hiába viszed te időben szervízbe a kocsit, vagy fordulsz vissza az ajtóból minden alkalommal a bevásárlólistáért, és rakod ki a kukát időben, hiába van helyettem is térkép a fejedben, és ahol jártál egyszer, oda biztosan visszatalálsz, ha a lelked nem emlékszik, nem számol velem.
Nem kérek virágot, nem kellenek tárgyak az évfordulón, nem kell gyertyafényes vacsora. De az érzés igen, hogy a találkozásunk benned is világító nyomot hagyott azon a napon.
Amióta a Facebook minden születésnapra figyelmeztet, ugyanúgy vagyok velük, mint az okostelefonba elmenthető számokkal: nem jegyzem meg őket. Párat még így is tudok fejből, és ez néha jól jön.
Vannak ugyanis olyan barátaim, akik azzal „tesztelik” az emberi kapcsolataik minőségét, hogy számontartják, kik köszöntik fel őket, ha a dátum nem látható a közösségi oldalon. Érdekes kísérlet, én nem csinálnám ezt, de lelkük rajta – hobbi mindenkinek kell.
Teljesen más viszont a helyzet családon, pláne házasságon belül. Ott már nehezített pálya van, és nagyon komoly a tét.
Nem elég a szülinapokat megjegyezni, fontosak az évfordulók is. Igen, így, többes számban, mert naná, hogy nem csak egy van. Az a minimum, hogy a megismerkedést és a házasságkötést is ünnepeljük. Lehet persze előbbi dátumára időzíteni az utóbbit, de nálunk a januári időpont miatt ez nem igazán jöhetett szóba.
Ami sokkal nagyobb baj, hogy április lett belőle, pedig akkor van a nejem és a nagyobbik fiam születésnapja is. Zsúfolt hónap, egymást érik a jeles dátumok, és ha el nem is felejtem egyiket sem, az már előfordult, hogy valamit nem ünnepeltünk meg tisztességesen. Inkább valahogy összevontam, magyarázkodtam, maszatoltam… Nehéz ebből elegánsan kijönni.
Na, nem mintha a feleségem évfordulómániás lenne. Sőt, belement, hogy ne vegyünk mindig egymásnak ajándékot, ne kelljen erre kötelezően rágörcsölni. És egyébként is gyakran oldjuk meg úgy a szülinapokat, hogy elutazunk valahová, ami mindenkinek ajándék. Azt, hogy ki kapta kitől, ne firtassuk. Élményt adni a legjobb!
Különben is, akinek igazán oka lenne panaszra, az a nagyfiam. Nem a szülinapja miatt, az mindig óriási esemény, még a karantén idején is emlékezetessé tettük neki. Névnapja viszont gyakorlatilag nincs: nem tartjuk, és a dátumot most sem tudnám felidézni. Ezt az eseményt, mindenki más névnapjával együtt, töröltük a naptárunkból.
Konkrét oka nincs, különböző negatív élmények (részemről: erőltetett, túltolt ünneplések) összessége vezetett a döntéshez, amit egyébként csak akkor mondtunk ki hangosan, amikor az első névnap már „elfelejtődött”.
Az a mázlink, hogy a gyerek ezt egyelőre nem kérte számon. Talán máshol is kiveszőben van ez a divat, de az is lehet, hogy egyszerűen eddig még nem került szóba az oviban. De erre az esetre is felkészültem: neki is fel fogom ajánlani, hogy összevonjuk. Mondjuk a szülinapjával. Igazán nem számít az a két hónap különbség. Vagy három.
Ajánljuk még:
„MOST IS HALLOM A HANGJÁT, MIKÖZBEN EZT A CIKKET ÍROM” – ELTŰNÖK A SÖTÉTBEN (SOROZATAJÁNLÓ)
ÉLETHOSSZIG TARTÓ LECKE: MEG KELL TANULNOM NEMET MONDANI
