Amikor beindul a mozi a szerető agyában – mit mondhatsz el neki, és mit nem?

De azért azoknak is szól, akik szeretőként élik a mindennapjaikat, hogy azért hol a határ, hiszen reménykednek akkor is, ha a másik már az elején kijelentette: nem akar válni. Mert nem tud, mert ott a két gyerek, a ház, a tartozás, a közösen felépített élet, netán vállalkozás. Nem tökéletes, de azért eldöcög, csak hát, hiányzik valami nagyon.

Akkor szeretőt keres magának, akinek vagy hazudik már az elején, vagy nem.

A feleségének úgyis hazudik, hát nem mindegy?

A szeretőtartáshoz nagy rutin kell, meg tudatos, kiszámított empátia. Mert ha a szeretőt tartó férfi – vagy akár nő, hiszen nő is lehet – nem méri fel időben, miről és mit mesélhet el a szeretőnek, az bizony hoppon marad. Sok kapcsolat gyorsan megfeneklik az ilyen jellegű kommunikációs tétovaságon. Meg az otromba csúsztatásokon. Mert kiderülhet, hogy nem is akkora a gáz odahaza, csak éppen nem tökéletes.

Kiderülhet például egy egyszerű hátvakarós történetből, hogy a „három éve nem ért hozzám” sztori úgy hazugság, ahogy van, hiszen amikor nagy lelkesen elmeséli, a minap mennyire viszketett, kiszáradt a hátán a bőr, és az asszony volt olyan rendes, bekrémezte – akkor bizony csapdát állít saját magának.

„Megkérted?” – kérdezi ártatlanul majd a szerető. Persze, vágja rá a férfi óvatlanul, és máris meg van a baj. Mert akkor

beindul a mozi a szerető agyában

és további kérdéseket tesz fel, amiből kiderül, hogy van egyéb intimitás is. Például takarékosság címén sokszor együtt is zuhanyoznak, persze, és használják otthon a jakuzzit is közösen, mert miért szállna ki az egyik belőle, amikor belép a másik. Mégiscsak közös tulajdon.

Ahogy közös az asztal, a hálószoba, a szoba falán az összes kép, meg a garázs, meg az autók, meg a minden. És azon túl is minden. Nem csak a ház, meg a gyerek. Hanem közös a múlt és közös a jelen, és ha minden úgy történik, ahogy a szeretőt tartó reméli… akkor közös marad a jövő is. Hogy is hagyhatná el a másikat, amikor az mindent tud róla. Olyanokat is, amiket a szerető nem: lenne baj, ha az asszony ellenséggé válna. Nem csak a gyerek lenne a fegyver, hanem az is, amiről csitt, nem beszélhet.

De kicsúszhat az ember száján nyár elején, hogy közös utazást terveznek a családdal. Voltak a hétvégén itt meg ott, és barátok is voltak náluk a minap. Főztek finomat, megint nagyot alakított a bográcsnál, és csak lesett mindenki, hogy megrakta a kályhát otthon. Ott melegedett az egész család. És azt tervezik jövőre, hogy…

És akkor a szeretőben meghűl a vér, amikor meghallja azt, hogy „jövőre” meg „tervezik”.

Ők, közösen... Meg az asszony, meg a kályha és a család… S akkor erősen verni kezd a szíve, és kezdi kapisgálni, hogy bármit remélt ettől a kapcsolattól, nagy valószínűséggel nem lesz abból semmi. Mert ha valaki jövőre tervez, és azt nem vele... Az nagyon tud fájni. Mégiscsak kell neki az a másik nő, és tőle hozzá megy haza.

Menekülni, szaladni kéne, amíg nem késő,

amíg nem érzi magát egy rongyszőnyegnek, amibe beletörli az ember a lábát, hogy a sarat ne vigye be a házba.

Egyszóval nagyon-nagyon óvatosnak kell lenni. Nemcsak otthon, hanem a szeretőnél is. Legyen lakat a szádon, szűrjél meg minden mondatot, mert átszökhet a másikhoz olyan üzenet, olyan közlés, ami felébreszti benne az életösztönt. Meg a méltóságot. És akkor ajtót mutat. Meg utat hazafelé.

Én szóltam.