SZPSZ

A szakítás ezer öröme – Mindent a ghostingolásról

„Bocs, ma nem megy, sok a meló...holnap?”, „Nagyon fáradt vagyok, ne haragudj, esetleg a jövő hét?” „Talán a jövő hónap könnyebb lesz, addig bocs, de nem terveznék kimozdulni...” Ebben a három kifogásban (mert ne legyenek illúzióink, 90%-ban kifogásokról van szó) az a közös, hogy másnap, a következő héten, hónapban már lehet, hogy válasz helyett csak azt olvashatjuk majd a csetablakban, hogy a másik mikor látta az üzenetünket. A többi néma csend. De miért történik ez? És mit tehetünk ilyenkor?

A fent leírt helyzet egyre többünknek ismerős és saját neve is van: ez a ghosting. Egy olyan helyzet, amikor egy általad megismert ember hirtelen szellemként tűnik el, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül – akár akkor is, ha már hónapokon át találkozgattál vele. 

Természetesen a probléma nem új keletű – egészen biztos, hogy 20, 30, sőt 5000 éve is rengetegen választották a lelépésnek ezt az energia-hatékony és konfliktuskerülő módját. Viszont, ha hihetünk a statisztikáknak, akkor láthatjuk, hogy

a XXI. században ez a jelenség szinte pestisként terjed és rombolja az emberi kapcsolatainkba vetett hitünket, főleg a fiatalok körében.

Egy hároméves felmérés szerint ugyanis a 18-33 éves korosztály egyedülálló tagjainak 78%-a (!) vallotta azt, hogy életében legalább egyszer már ghostingolták. Azóta pedig ez a szám csak növekedett, és tavaly már a 80% százalékot is elérte azoknak az aránya, akik életükben legalább már egyszer áldozatul estek ennek a meglehetősen kegyetlen bánásmódnak.

De vajon mi lehet ennek az oka? Azt gondolnánk, hogy a fiatalabb generáció tagjai talán már empatikusabbak és érzékenyebbek, hiszen az ő körükben manapság sosem látott mértékben terjednek az olyan eszmék és gyakorlatok, mint az állatokkal szembeni emberséges bánásmód sürgetése (lásd vegánság), a fair-trade, azaz az ellenőrzött, nem mások gátlástalan kizsákmányolásával előállított termékek előnyben részesítése, a másságnak az eddigieknél sokkal nagyobb mértékű elfogadása, és a többi, és a többi. Ennek tükrében minimum meglepő, hogy sokan közülük

pont egymásra tekintenek úgy, mint egy bármikor eldobható használati tárgyra,

aminek nem fáj, ha a legalapvetőbb tiszteletet sem adják meg neki, csak megunt játékszerként kihajítják az ablakon. Furcsa, nem igaz?

Ha azt nézzük, mennyire könnyen megtehetik, akkor annyira talán nem is. Gondoljunk csak bele, régebben az ismerkedés mennyi melóval járt. Ha csajozni akartál, akkor péntek esténként fel kellett öltöznöd, el kellett menned valahová, ott ki kellett szúrnod valakit, aki tetszett (és akiről nem mellesleg úgy gondoltad, hogy esélyed is lehet nála), és ezek után volt egy félórás ablakod, amíg lecsaphattál rá és egy ital mellett megpróbálhattad felszedni. És persze amikor már nyeregben érezted magad, a kiszemelt akkor dobta be, hogy ő egyébként lassan már indulna hazafelé, mert másnap hosszú napja lesz, a pasijával egész nap az új albérletükbe költözködnek majd. Bumm.

Ismerkedni persze ezer más helyen és módszerrel is lehetett, de a pofára esés sajnos mindig benne volt a pakliban.

A nők helyzetéről nem tudok nyilatkozni, de gondolom nekik sem volt könnyebb. A lényeg az, hogyha sikerült egyszer lecsapni valakire, aki ráadásul be is jött, akkor próbáltuk őt megtartani – mert kinek van kedve a fenti procedúrát elölről kezdeni, hétről hétre? Ma viszont elég feltelepíteni egy applikációt a telefonunkra, és potenciális partnerek ezreiből válogathatunk a kanapénkon ülve. Pont úgy, ahogy zoknit, tévét, mobiltokot választunk egy webshopból. Ráadásul ebben a webshopban még fizetnünk sem kell, tehát amit itt kapunk, azt nem is értékeljük annyira. Hiszen mindig van másik.

Így válik a többi ember (és velük együtt mi is) egy tízezredik ajándék zoknivá egy webshopban.

És ezt tartsuk mindenképpen észben, amikor minket ghostingolnak. Ahogy a párkapcsolati szakértő, Carolina Castaños fogalmaz, a ghostingoláskor kialakuló néma csöndet sokszor elkezdjük a lehető legrosszabb forgatókönyvekkel kitölteni. Azon gondolkodunk, mit rontottunk el. Végigpörgetjük magukban az elmúlt órák, napok, hetek történéseit és magyarázkodni kezdünk. Sőt, hibákat keresünk a személyiségünkben, a megjelenésünkben, hiszen akit ilyen könnyen lepattintanak, az valószínűleg annyit is ér. Ez pedig a legrosszabb, amit tehetünk.

Tartsuk észben, hogy a könnyű ismerkedés rengeteg olyan embert behozhat az életünkbe, akik nem akarnak több energiát fektetni a randizásba és az emberi kapcsolataikba annál, minthogy 15 perc alatt létrehoznak egy profilt, feltöltenek magukról pár képet, aztán néhányszor megisznak velünk egy pohár bort.

És olyanokat, akik simán megfutamodnak ahelyett, hogy a legkisebb konfliktust is felvállalnák – azaz ebben az esetben akár egy üzenetet küldenének, amiben leírják, hogy

„kösz mindent, de nekem ez ennyi volt”.

Magyarul lusta, empátiát nélkülöző, érzelmileg sérült és/vagy kommunikációra képtelen emberek ők, akiket ha a való életből már kicsit is ismernénk, akkor eszünkbe sem jutna találkozgatni velük.

Ráadásul nekik a kudarcaik miatt már eszükbe sem jut, hogy nekik kellene változtatniuk valamin, hiszen ha nem működik a dolog, bármikor visszaülhetnek válogatni a webshopjukba, és másnap már a következő áldozatukkal beszélgethetnek egy pohár bor mellett.

Ők azok, akik igazából nem is akarnak nyitni felénk, de az új kommunikációs csatornáknak hála azért könnyen megjelenhetnek az életünkben, hogy elvegyenek valamit, ami éppen kell nekik – ezért higgyük el, ha hirtelen eltűnnek, akkor nem biztos, hogy olyan rosszul járunk.

Ne próbáljunk meg tehát hívogatni őket,

kideríteni, hogy miért tűntek el vagy egy csokor virággal megjelenni a munkahelyükön, inkább legyünk hálásak azért, hogy nem később, esetleg már egy komolyabb kapcsolatban kellett igazából megismernünk őket. Egy ilyen eltűnéssel már pont eleget árultak el magukról ahhoz, hogy kétségek nélkül léphessünk túl rajtuk.

Ajánljuk még:

Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk

Folytatódik a népszerű Magyarország finom sorozat: András-naptól vízkeresztig című új könyvében Borbás Marcsi ezúttal nem egy tájegység ételeit gyűjtötte össze, hanem a magyar nyelvterület azon hagyományos fogásait, amelyeket az év legbőségesebb – a befejezett terménybetakarítás, a forrásban lévő újbor és a disznóvágások – időszakában készítettek eleink és készítünk ma is. Ezeknek az ünnepi és hétköznapi recepteknek a nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy nemcsak az évforduló ünnepi időszakában készíthetjük el őket, hanem egész évben részét képezhetik a családi menütervnek. Az András-naptól vízkeresztig karácsonyi ajándéknak is remek választás. A könyv keletkezéséről és a kapcsolódó hagyományokhoz való személyes kötődéséről Borbás Marcsival beszélgettünk.