25 éves vagyok, elvált, és most vagyok először a helyemen

SZPSZ

25 éves vagyok, elvált, és most vagyok először a helyemen

Hiszek a házasságban. Hiszek az első szerelem erejében, és hiszek abban, hogy fiatalon is lehet nagyon jó döntéseket hozni. Lehet elköteleződni, és lehet nagyon boldog házasságban élni huszonévesen is. Akkor is, ha nekem mindez nem jött össze. Egy huszonéves, elvált olvasónk története.

Összeházasodni, pláne a húszas évek elején nagyon jó is lehet. A szüleimnek például az volt, és azt hittem, hogy én is jó döntést hozok. Aztán kiderült, hogy nem. Soha nem titkoltam, hogy mi állt a szakítás hátterében, de két év távlatából úgy érzem, jó, ha többen is megismerik a történetemet. Mert hiszem: magánélet területén tanácsot adni nem lehet, de  a kendőzetlenül elmesélt, olykor fájdalmas történetek talán segítenek, hogy legyen olyan, aki majd nem a saját hibájából tanul.

19 évesen jöttünk össze a volt férjemmel, egyikünk sem volt sem az önbizalom, sem pedig az önismeret csúcsán. Ez persze nem egy ritka jelenség, de nálunk nagyon rossz irányba vitte a kapcsolatot ez a hiányosság. Én annyira vágytam már arra, hogy valakivel megélhessem a szerelmet, hogy hatalmas eufória uralkodott el rajtam, mikor összejöttünk. Korábban még futó kalandokat sem igen tudhattam magam mögött, új és varázslatos volt az egész. Ebben a rózsaszín ködben telt el néhány hét. Nem több. Aztán egyszer csak, ahogy ültem a buszon, mentem az albérlete felé, kaptam egy pánikrohamot. Rosszul lettem, és nagyon erősen éreztem: nem vagyok jó helyen, nem akarok ezzel a fiúval lenni. Úgy éreztem – tudom, szörnyen hangzik – hogy hányingerem lesz, ha megcsókol vagy hozzám ér. Sose fogom elfelejteni a fizikai érzeteket, amiket akkor megéltem. Ma egy hasonló helyzetben ezen a ponton szakítanék meg egy kapcsolatot, még ha fájna is – akkor mégsem tettem. Valami miatt azt éreztem, hogy a szüleimet, a barátomat, a közös ismerőseinket elszomorítaná, ha szakítanánk. Magam előtt láttam az arcukat, és éreztem, hogy nem tudom megtenni. Kötelességemnek éreztem a döntésem, a választott fiú mellett kitartani.

Esélyt sem adtam arra, hogy bevalljam magamnak, hogy ez a kapcsolat bizony nem az igazi; a következő napokon intenzíven elkezdtem „módosítani” a saját lelkivilágomat és tudatomat. Végiggondoltam, hogy mi idézhette elő az érzéseimet, és minden erőmmel azon voltam, hogy olyan okokat keressek, amik függetlenek a kapcsolatunktól és csak azt erősítettem magamban, hogy igenis vele kell lennem. Máig nem tudom, miért volt erre szükségem. Az biztos, hogy sikerült meggyőzni magam. Utána kisebb-nagyobb intenzitással havonta, majd 2-3 havonta jelentkeztek „csak” a pánikrohamok, amiket egyszerűen „rossz érzésnek” kereszteltem, és mindig megvolt a magyarázatom, miért is vannak. Soroltam mindent magamnak: PMS, gyerekkoromban látott mutogatós bácsik, katolikus neveltetés, apakomplexus... minden. 

A kapcsolatunk ment tehát tovább, és idővel kétségkívül kialakult egy erős ragaszkodás (függés?) közöttünk. Ekkor alakítottunk ki egy olyan rendszert, ami mérgezően hatott mindkettőnkre: szégyelltük a köztünk lévő problémákat, és innentől kezdve semmit nem kommunikáltunk se egymás, se külső személyek felé, az egész későbbi, több éves konfliktushalmaz kizárólag a lelkünkben, némán zajlott. A nem szűnő „rossz érzéseket” jobbára a naplómba írtam le. Se anyukám, se a legközelebbi barátaim nem tudtak semmiről.

A kapcsolat alatt nem költöztünk össze, mert erősen vallásos a családom, ellenezték volna. Ennek ellenére sokat voltunk egymás albérletében, idővel a baráti társaságunk is összefonódott, és ahogy teltek a hónapok, majd az évek, a kapcsolatunk egy nyugodt állóvíz lett. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes, a szenvedély nem fűtött szerintem egyikőnket sem. Ebből adódóan szinte sose veszekedtünk, és rengeteg embertől hallottuk, hogy egy álompár vagyunk. Ezek a minősítések, bármilyen kedvesnek is szánták őket, újra és újra megakadályozták, hogy kiszálljak a kapcsolatból. Természetesen senkit nem hibáztatok: az én, a mi döntésünk volt, hogy így éltünk. De éretlenek, érzelmileg instabilak voltunk mind a ketten, akik igyekeztek felnőttként viselkedni, így nagyon is hatott ránk, mit mondanak mások.

A kapcsolatunkat és a hozzáállásomat az is nagyban meghatározta, hogy a családunkban a szexualitás tabu. Én pedig azt gondoltam, hogy az a legjobb megoldás, ha örökké szagolom azt a virágot, amit szakítottam. Pedig az első „rossz érzésnél” megfogalmazott problémák egyike sem tűnt el. Utólag olvastam a naplómban, hogy 2-3 havonta leírtam, hogy nem tartom férfiasnak, taszít a bőre illata, várom, hogy ebben-abban végre megváltozzon. Pozitív dolgokat is írtam, de később visszaolvasva a soraimat megértettem, hogy ez is a tudatmódosításom része volt. Magamat győzködtem. Mindeközben a fiút folyamatosan egy olyan formába akartam belepasszírozni, amibe nem illett bele. 

Így teltek a hónapok, az évek, és idővel úgy gondoltam, hogy a kapcsolatnak mozdulnia kell: a házasság következett. Ekkor 23 éves voltam. 

Nyomasztó emlék a lánykérés, mert megjelent bennem az érzés, hogy „nincs visszaút”, és ettől lelkifurdalásom volt.

Rossz emlék az egész készülődés, mert fokozódtak a rossz érzéseim, hogy a várva-várt változások a párom személyiségében nem történtek meg. 

De az esküvőt, az egybekelést viszont minden káoszos érzés és kétség mellett nagyon is akartam. Őszintén hittem, hogy nem a köztünk lévő kémia nem működik, hanem a neveltetés okozta gátlások miatt nem jó a szex, amire majd az egyház áldása megoldást nyújt. Hittem, hogy ha elköteleződünk, a gondjaink is megoldódnak, mert a házasság összeköt két embert, megerősíti a kapcsolatot, és az örök szövetségben esélyt ad a boldogságra.

Egybekeltünk, az esküvő után pedig minden nagyon gyorsan történt. Egyre inkább észrevettem magamon, hogy alig járok haza, nappali egyetem mellett még egy nappali iskolát elkezdtem, és minden munkát elvállaltam. Alig egy hónappal az esküvő után kiütéseim lettek, és éjszakánként fulladozva ébredtem. Anyukám viccesen meg is jegyezte: „fojtogat a házasélet, mi?”. Eközben hiába telt az idő, nem volt nap, amikor valaki kaján mosollyal meg ne kérdezte volna, hogy „ugye milyen jó a házasélet?”. Számomra ez

örök szabály maradt: ugye szócskával sosem kezdek érzelmekre vonatkozó kérdést!

Négy hónap után volt már két-három közeli ismerős, akik érezték, hogy valami baj van, de masszívan hárítottam. Ezek között az ismerősök között nem szerepelt a férjem, és azt hiszem ez volt a legrosszabb. Ő még el tudta hitetni magával, hogy boldogok vagyunk, bár utólag elmondta, hogy ez nagy belső munka volt számára is. És eljött a karácsony, amikor boldognak kell lenni. Ráadásul 5 év után ez lett volna az első ünnep, amit együtt töltünk: a szüleink boldogok voltak, hogy végre megkapjuk az ajándékot, hogy nem külön éljük meg az ünnepet. Végtelenül nyomasztott ez a felénk áradó mázas öröm, és végtelenül egyedül voltam a problémámmal. Azon imádkoztam, hogy ne robbanjon ki belőlem a feszültség, megtartsam magamnak a kétségbeesésemet.

Ez nem sikerült. Négy hónappal az esküvő után, szenteste összeroppantam. Még kellett néhány hónap, mire eljutottam egy szakemberig, de utólag ő is megerősített: akkor idegösszeomlásom lehetett. Ott és akkor, a családi házunkban, mindenki előtt vált világossá számomra, hogy mennyi önbecsapás, mennyi felesleges szorongás gyűlt össze bennem, és hiszem, hogy a férjemben is, hiszen egyik pillanatról a másikra kristálytisztán láttam, hogy ez az összeomlás az első, 5 évvel korábbi esetnek a befejezése.

A szakításon semmi olyan nem hangzott el a számból, amit öt évvel korábban ne mondtam volna ki. Semmi.

Hatalmas családi botrány alakult. Az eskü felbonthatatlanságát és a nekünk adott pénz sorsát nekem rótták fel, ahogyan a nekik okozott csalódás is mind a két család részéről rám zúdult. Aztán a botrány olyan hamar el is ült, ahogyan jött. Én, aki 2 hónap járás után a barátnőim „ó, pedig olyan aranyosak voltatok” felkiáltását elképzelve nem mertem szakítani, hirtelen rájöttem, hogy a világ bizony nem csak az én válásommal van elfoglalva.

Maga a válás szinte nevetségesen gyors volt. Az egyházi procedúra még várat magára, ott ugyanis meglehetősen szigorúak a szabályok. Szeretnék már azon is túllenni. Mert az eskü, a házasság igenis fontos döntés, akkor is, ha mellette, akkor is, ha ellene döntünk. Hiszek ma is a házasságba, és hiszem, hogy megéri összeházasodni, ha szeretünk valakit.

De azt is tudom, hogy hallgatni kell a szervezetünkre, a zsigeri bölcsességünkre. Hiszem, hogy mélyen belül tudjuk, mi jó nekünk. Úgy gondolom, a testi érzeteink, intuícióink azért vannak, hogy segítsenek tolmácsolni a nehezen kimondható érzéseket. Azokat, amiktől ha éveken át szenvedünk is, meg nem szüntethetjük a félrenézéssel. Mert a jó döntésekhez önismeret kell. És bátorság – például ahhoz, hogy felismerjük, ha rosszul döntöttünk...

Ajánljuk még:

Kevesebbet ér az a szerelem, ami nem viharként érkezik?

Sokan, amikor a szerelem szóba kerül, hatalmas, vad, nagy áradásként gondolnak rá, ahol a találkozás első pillanatától kezdve röpködnek a pillangók. Nagyon sok szerelem tényleg ilyen. Heves. Óriási érzelmekkel induló csodás időszak mindkét fél számára, amely ha képes átfordulni majd szeretetbe, erős alapokat ad a közös élethez.