„Várjuk el a fogyatékos embertől az igényességet, de ne nézzük se többnek, se kevesebbnek, mint ami”

A validizmus az a jelenség, amikor a többségi társadalmat tekintjük normálisnak, követendő példának, a fogyatékos embert pedig alsóbb rendűnek tartjuk, sajátosságát pedig olyan valaminek, amit ellensúlyozni, szélsőséges esetben rejtegetni kell. Párhuzamba állítható a validizmus működése az ageizmussal, rasszizmussal és számos egyéb izmussal, amelyekről gyakrabban esik szó. Egy különbség mégis van: sokféle izmusról hallunk mostanában, hiszen sokan felszólalnak az egyenlőtlenségek ellen, mégis: a validizmus mintha hazánkban teljesen elfogadott volna. Ráadásul mi magunk, érintettek is bőven teszünk azért, hogy ez így legyen.

Pedig attól, hogy nem vagyunk egyformák, egyenlők még lehetnénk. 

Validizmus a hétköznapokban

Sok évvel ezelőtt részt vettem egy összejövetelen, ahol arra kértek, hordjak napszemüveget, mert furcsa a szemem, megijeszthetem vele az ott lévő gyerekeket. A kérés heves ellenállást váltott ki belőlem, hiszen tartottam tőle, hogy a napszemüveg viselésével egy időre elvesztem azt a kevés kis fénylátásomat is, ami sokra egyébként nem jó a mindennapok során, de én igénylem, hogy ott legyen. Az ominózus rendezvényen egyébként senkit nem érdekelt a szemem, de nem akartam veszekedni. 

Egy másik esetben vidéki kisvárosban élő barátnőm kért meg arra, hogy amikor meglátogatom, ne vigyek hozzá fehérbotot, mert az csúnya és akkor az egész közösség arról fog beszélni, hogy neki fogyi barátai vannak. Ezt el tudtam fogadni annak ellenére, hogy a gyakorlatban nem lett volna megvalósítható az út, hiszen bot nélkül nem találtam volna oda...

Viszont, hogy a saját házam táján is söprögessek: nem csak az ép társadalom működteti a validizmust. A fehérbotos közlekedés belőlem is kivált egyfajta validista ellenállást. Ha valaki más csinálja, az nem zavar, sőt, felnézek azokra, akik jól közlekednek vele – én azonban sajnos soha nem tudtam megbékélni azzal, hogy kopogok, csattogok, nekiütközöm vele dolgoknak, embereknek. 

Más viszont éppen a validizmus okán nem akar használni olyan gyógyászati eszközöket, amelyekre igenis szüksége van. Ismerek olyan, tiniként megvakult lányt, aki a saját szülőfalujába ment haza bot nélkül, késő este találkozni azokkal a barátaival, akik még látóként ismerték, csak ne kelljen felvállalnia, mennyire keveset lát, és olyan esetről is hallottam, hogy az illető, miután hirtelen romlani kezdett a látása, csak sötétben volt hajlandó randizni az akkori párjával, mert akkor ugyanannyit láttak.... Van olyan hallássérült ismerősöm is, aki azért növesztett hosszú hajat kamaszként, hogy takargassa a készülékét, másik távoli ismerősöm pedig tíz évig nem ment utcára, miután kerekesszékbe került.

De miért ez a sok félelem, rejtegetés, feszültség bennünk a fogyatékosságunk külső megjelenése miatt?

Honnan hozzuk ezt mi, mennyiben felelős érte az úgymond ép társadalom, és mennyire vagyunk felelősek mi magunk? Miért van mindez?

Hát azért, mert erre kondicionál bennünket a társadalom: az ép és a fogyi is.

Fogyatékkal az iskolában

Úgy gondolom, kiskorunk óta tanuljuk, hogy kilógunk a sorból: sok esetben ezt erősítjük mi, fogyatékossággal élők, és ezt erősíti a többségi társadalom is. A legtöbb fogyatékos szerintem azért kezeli magát „különlegesnek”, mert

kezdettől érezzük, hogy máshogy bánnak velünk, a többség pedig azért kivételez, mert azt tanulják, hogy máshogy kell bánni velünk.

A más bánásmód önmagában nem baj, hiszen egy fogyatékos gyereknek segítségre van szüksége, de ha ehhez egy leereszkedő, túlféltő magatartás, netán megjegyzések társulnak, az már kellemetlen. Mondok erre is példát: volt egy osztálytársam alsóban, aki folyamatosan kicsimnek, babának, kislánynak szólított, miközben egyidősek voltunk. Amikor megkértem, hogy ne tegye, azt mondta, márpedig ez így van rendjén, mert rám úgy kell vigyázni, mint egy kisgyerekre. 

Máskor a fogyatékos gyereket eszközként használják: a sallangok szerint ő lesz az, aki színességet hoz a csoportba, elfogadást vagy felelősséget tanít a többieknek... Eközben, tapasztalataim szerint, mire egy közösség tagjai elérik a kiskamasz kort, az a fogyatékos gyerek, akinek az integrációjára olyan büszke az iskola, sokszor nem érzi ott jól magát, mi több: a többieket is feszélyezi. Hiszen kinek van kedve tesiórán kézen fogva futni vele, házit diktálni, kísérgetni, jegyzeteket küldeni? És főleg, amikor elkezdenek ébredezni a hormonok és mindenki randizik mindenkivel, mégis mit csináljanak egy fogyi kamasszal? Nekem is

volt olyan udvarlóm kamaszkoromban, akivel csak sulin kívül érintkezhettem, és aki végül azért szakított velem, mert nem volt jó moziba járni velem.

Ezzel párhuzamosan sok tanár azt érezteti a fogyatékos gyerekkel, hogy nagyon szerencsés, amiért befogadta az iskola, s ezért becsüljön meg minden percet, amit ott tölthet, vigyázzon, hogy mit csinál, és lehetőleg ne legyen jobban útban, mint amennyire a fogyatékossága által útban van. Ezen hozzáállások ütközése pedig komoly lelki problémákat okozhat minden félben.

Fiatal felnőttként se feltétlenül könnyebb az élet a fogyatékossággal élőknek. A felsőoktatási rendszert és a munka világát az ép emberekre szabták, és ha valahol egy fogyatékos nyugiban tud tanulni vagy dolgozni, ha nem tesznek keresztbe neki, vagy nem ignorálják a problémáját, azért már hálálkodnia kell. Ahol segítség van, az pedig a mennyország maga.

Eközben külföldön, tőlünk nyugatabbra már az a furcsa, ha valahol nem teremtik meg a lehetőséget arra, hogy egy fogyi ugyanúgy tanuljon, dolgozzon, mint bárki más. Ilyen helyzetekben sok fogyatékos emberben azonnal előtör a vágy, hogy ne kelljen problémázni, ne kelljen hőbörögni, csak legyen minden rendben. Ezért küzdenek, hol halkabban, hol hangosabban, hol az adott intézménynél, hol külön utakon, aztán valahogy csak megoldják... Addigra viszont már megtanulták, hogy nekik legalább háromszor annyit kell küzdeniük, mint ép társaiknak azért, hogy ugyanazt elérhessék, amit ők, és még így se mindenkinek sikerül. Sőt, valójában elenyésző azoknak a száma, akik tényleg abban tudnak dolgozni, amit megálmodtak maguknak.

Ugyanakkor nem lehet kimondani, hogy mindenről az ép társadalom tehet.

Sokunkat pont erre a folyamatos küzdésre kondicionálnak, arra, hogy ne adjuk fel, ne gyengüljünk el, legyünk erősek, legyünk példaképek, legyünk kiemelkedőek, legyünk pozitívak, és tegyünk meg mindent azért, hogy beilleszkedjünk, hiszen nekünk kell alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, nem pedig nekik hozzánk. Mi pedig, akik belenövünk ebbe a világba, megtanulunk a lehető legkevesebb segítséggel létezni. Ha pedig mindenki azt látja, hogy úgyis megoldjuk, mégis miért kellene akadálymentesíteni, inkluzivitásra törekedni?

A másik oldalon viszont ott vannak azok, akiket én csak esélyegyenlőségi hőbörgőknek hívok. Ők azok, akiknek soha semmi nem elég jó, akik verik az asztalt, ha valahol nem kapnak kiemelt figyelmet, akikkel nem lehet csak úgy elmenni valahová, mert rögtön rápörögnek arra, hogy mi lehetne még akadálymentesebb, akiknek nem lehet azt mondani valamire, hogy ez most nem neked való program, mert addig sírnak akár a médiában is, amíg el nem érik azt, amit akarnak. És az ilyen emberek a hangosabbak. Ők azok, akik több mindent kiharcolnak maguknak és sorstársaiknak, ugyanakkor róluk szoktak halkan, diszkréten olyasmiket morogni, hogy ha minden fogyi ilyen erőszakos meg hisztis, akkor most minek igyekezni, teperni? És igazuk van.

Azt gondolom, ami a leginkább hiányzik a fogyatékos emberek neveléséből, az annak a megértetése, hogy mindig lehetne jobb, de annak is lehet örülni, ami most van, és ezt az örömöt felhasználva haladni előre.

Nem erőszakosan, könyökkel, habzó szájjal utat törve, nem kiabálva, nem hőbörögve, hanem olyan alázattal embertársaink felé, amilyet mi is elvárunk, elvárnánk tőlük.

Amiben még a saját felelősségünket látom, az az, amikor kényszeresen próbáljuk elhitetni, hogy pont ugyanarra vagyunk képesek, mint az ép társadalom. Ez néha egész jól sikerül, de ennek is vannak olyan eltúlzott módjai, amikkel mi magunk erősítjük a validizmust. Úgy gondolom, ha már bemutatózgatunk, mutassuk meg azt, hogy a hétköznapokban képesek vagyunk megállni a helyünket. Ehhez pedig nincs szükség megható videókra arról, ahogy a mozgássérült ember falat mászik, ahogy a vak autót vezet, ahogy a siket ember énekel, ahogy az értelmileg akadályozott gyerek és szülei elmondják, hogy ő valójában csak szimplán különlegesebb, mint a többi. Ezek ugyanis olyan tevékenységek, amiket a hétköznapokban valószínűleg egyikük sem végez, csupán azért csinálják, hogy megmutassák, ebben is tudnak közeledni az ép társadalomhoz, miközben mind tudjuk, hogy

ezek nagyrészt illúziókra épülő dolgok, és pont arról veszik el a figyelmet, amiben fogyatékos ember és ép társa tényleg pont ugyanarra képes.

Mondok egy saját, konkrét példát. Kamaszként viszonylag sokat festettem a körmömet, sminkeltem is. Úgy éreztem, nekem muszáj megmutatnom, hogy meg tudom ezt csinálni, mert mindenki csinálja. Közben azt a sminket, amit egy éplátó ember két perc alatt megcsinál, én fél órán át próbálgattam és csekkoltattam a környezetemben lévőkkel, és a sminkcuccaim kiválasztása is meglehetősen sok fejtörést és kiadást okozott. Körömlakkból is leginkább azt tudtam sikeresen felvinni magamnak, aminek nem volt különösebben színe, hiszen azzal nem lehetett mellélőni. Aztán felnőve ebbe az egészbe belefáradtam. Rájöttem, hogy legalább a csekkoláshoz mindig szükségem lesz látó segítségre, így tök fölösleges azt elhitetnem magammal, hogy ez nekem pont ugyanúgy megy, mint az osztálytársaimnak. Ennyit nekem nem ér meg – ennek a tudomásul vételéhez viszont kellett egy kamaszkor, ami azzal telt, hogy mindenáron olyan akartam lenni, mint a többiek.

Úgy gondolom, van az a mértékű validizmus, ami még elfogadható. Igenis menjünk utána egy vak ember esetleges szemnyomkodása, fura mozdulatai, gesztusai okának és ha lehet, tegyünk meg mindent azért, hogy ezek elmúljanak, vagy legalább képes legyen kontrollálni, mikor csinálja. A legjobb, ha szakemberre bízzuk annak kiderítését, mi okozza ezeket. Tanítsuk meg helyesen írni azt, aki képes rá, ha megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg képes. Várjuk el a fogyatékos emberektől az igényességet, az alapvető higiéniai szabályok betartását. De ne nézzük se többnek, se kevesebbnek, mint ami. Szerintem ennyi elég. Lenne.