Szükség lenne rájuk… vagy mégsem? – Kihaló szakmák nyomában

Van egy szandálom, amit egyszerűen imádok! Testszínű, elöl-hátul zárt, és olyan kényelmes, hogy a világ végére is el tudnék menni benne. De történt egy kis baleset, és az egyik sarka félig levált. Elvittem a cipészemhez, akinél a szokottnál kevesebb javítanivalót láttam a polcokon. Felvette a munkát, aztán szóba elegyedtünk. Azt mondta, valószínűleg bezárja a boltot. Hogyhogy, kérdeztem. Egyre kevesebb a munka, felelte. Ma a cipésznek azért nincs munkája, mert apró javításokra ugyan még odavisznek egy-egy lábbelit, de egy műanyag cipőn már nem tud mit javítani a mester. Többe kerülhetne a munkadíj, mint egy új darab...

A beszélgetés nyomán azon gondolkodtam, hogy van még néhány szakma, ami eltűnni látszik: ilyen például a szemfelszedő vagy a ruhajavító. Lassan háztartásigép-szerelőt sem tudunk hívni, annyira gyorsan elhasználódnak a műszaki cikkek. Ha mégis találunk szakembert, a javítás költsége jó eséllyel meghaladja az új eszközét. Burján István néprajzkutatóval arról beszélgettünk, milyen klasszikus szakmák szűntek, szűnnek meg szép lassan, s amelyek eltűnnek, hiányoznak-e majd vajon?

Cipész, kovács, köteles

A néprajzkutató szerint egyre többször tapasztaljuk, hogy valamit meg akarunk csináltatni, de már nincs kivel. Ennek oka a fogyasztói társadalom mentalitásában keresendő, ami arra biztat: vedd, gyorsan használd el, cseréld ki. A klasszikus szakmák messze nem erről szóltak. „Korábban nem tucattermékek készültek, a csizmát például csizmadiamester készítette egy konkrét személynek, méghozzá méretre. Finom kidolgozás, míves munka jellemezte ezeket a darabokat, amelyeket aztán a tulajdonos a legnagyobb gondossággal kezelt. Csak akkor húzta fel, amikor kellett, és minden használat előtt lekezelte, disznózsírral kenegette. És persze nem hordta mindennap, Szent György napjától Szent Mihályig mezítláb járt. A cipészmesterség a 19. században különült el a csizmadiáétól. A cipész a megrendelő lábáról vett minta – kaptafa – alapján kézzel készítette a cipőt. Ez ma már luxusnak számít, komoly költséggel jár a saját lábra szabott cipő elkészítése” – mondja a szakértő.

Az eltűnő mesterségek listája sajnos egyre hosszabb az etnográfus szerint. A kovácsszakma is eltűnik például lassacskán. Azelőtt nem volt falu, ahol ne lett volna kovácsmester, hiszen a lovat mint szolgalmi állatot használták, tehát szükség volt a patkolókovácsra, emellett sokféle fémtárgyat készítettek és javítottak. Az üllőn melegítették, olvasztották, alakították a baltát, a kaszát, az ásót, a szögeket, a kerítéseket, kovácsoltvas faragásokat, sőt a hatalmas férfibakancsokat is megpatkolták, hogy ne csússzanak, kopjanak. 

Ma már talán nem is tudjuk, kik voltak és mivel foglalkoztak a „kötelesek”, A boldog békeidőkben ők voltak azok, akik a kender rostjaiból zsinórókat, köteleket készítettek, ezeket harangozó- vagy marhakötélként, zablaként, instrágként használták. Ma már szabadtartásban vagy láncon tartják az állatokat, villanypásztor őrzi őket, nem kell a kötél. 

És hol vannak a bognárok, kádárok, pintérek?

Ők készítették a régi lovaskocsikat, a hordókat és számos, a szürethez szükséges faedényt: puttonyokat, hordókat, kádakat. A borkészítésnél a fahordók helyét is egyre inkább átveszik a műanyag és acél tartályok. Így a kádárok és a pintérek is eltűntek szép lassan.

Régi hagyományos mesterség volt a bőrművesség is. Az állatbőrök megmunkálása a legrégebbi időkig nyúlik vissza, hiszen már az őskorban is hasznosították őket, lábbelit és ruhát készítettek belőlük, aztán a cserzési eljárások fejlődésével egyre tartósabbá váltak ezek az anyagok. Később a bőrrel foglalkozó szakmák több ágra váltak. A szűcsök például prémekkel foglalkoztak, de voltak szíjgyártók, kesztyűkészítők, bőrművesek. Pécsett is nagy hagyományai voltak ennek a szakmának, a bőröket egy csodálatos manufaktúrában dolgozták fel. Ma már csak a bőrdíszművesek portékáival találkozhatunk.

Ott van aztán a harangöntés, ez az ezer éves szakma, aminek gyakorlói a templomi és a temetői harangokat öntötték. Ma talán ha egy harangöntő dolgozik az országban, aki bronz- és acélharangokat készít. A szűrszabók gyapjúposztót készítettek, amelyből a szűröket, a juhászok öltözékét készítették. A szakma az 1700-1800-as években virágzott, amikor divatba jöttek a cifra szűrök. A szakma képviselői a hagyományos állattartás drasztikus csökkenésével lassan eltűntek.

Azért Burján István jó hírekkel is szolgált:

vannak olyan mesterségek, amelyekre ma is szükség van, vagy amelyek éppen reneszánszukat élik.

Az egyik ilyen például a kékfestés, ami öt éve lett az UNESCO szellemi kulturális örökség része. Az anyagból hagyományosan szoknya, kötény, kendő, blúz, terítő, függöny készült. Svábok és magyarok egyaránt viselték, használták. Baranyában Sárdi János volt a legcsodálatosabb és legismertebb kékfestő, a népművészet mestere, s néhány évvel ezelőtti halálát követően az unokája vette át a nagynyárádi kékfestőműhely vezetését. Ezek a színek és minták ma is nagyon keresettek.

A gyertyaöntők és a mézeskalácsosok is dolgoznak napjainkban is, keresettek a termékeik. Baranyában hagyományosan Bólyban dolgoztak a leghíresebb gyertyaöntők. Ez nem volt véletlen, hiszen Bólyhoz nagyon közel van Máriagyűd, ami évszázadok óta neves zarándokhely, a zarándokok, akik oda látogattak, biztosan vásároltak gyertyát, ez ma is így van. A bólyi mézeskalács szintén messze földön híres. A mézeskalácsosok mézesbábot és puszedlit is készítettek. A minták az adott korszakot idézték. A 19. században például megjelentek a híres betyárok képei, de még Napóleon, Kossuth Lajos képe is felkerült egy-egy süteményre. A mézeskalácsszívek szerelmi ajándékok voltak. A bólyi Tárnoky család több generációja 130 éve űzi a mesterséget. 

Manapság nagy divatja van a kézműves sörfőzésnek is. Az utóbbi években egyre több kézműves sör jelenik meg. Ennek is vannak történelmi hagyományai, hiszen a 19. században megindult nagyüzemi sörfőzés mellett a kis falusi gazdaságokban is megpróbálták elkészíteni a nedűt. Manapság egyre többen keresik ezeket a különleges italokat.

S ha már alkohol: a borkészítés is komoly múltra tekint vissza, hiszen Pécs környékén már a római korban is műveltek szőlőt, fontos kereskedelmi és hadiútvonalak vezettek erre. Az éghajlat is kedvezett a szőlőművelésnek. A török hódoltság korában is fellendült a borkereskedelem, ami adóbevételt és jelentős hasznot hozott. Pécs szabad királyi várossá válásával újabb fejlődésnek indult a borkészítés. A filoxéra-járvány majdnem eltörölte ezt az iparágat, de a szőlő újratelepítésével igyekeztek a kárt enyhíteni. Azt pedig jól tudjuk, hogy napjainkban a borkultúra magas színvonalú, csodás borvidékeink vannak, és szívesen fogyasztjuk a kiváló hazai borokat.

A néprajzkutató szerint a legtöbb szakmát „megette, megeszi” a fogyasztói társadalom, és valójában csak azok a mesterségek tudtak fennmaradni, amelyekre nem pusztán néhány embernek van szüksége, vagy amelyek újra divatba jöttek. A termelő piacokon megjelenik a magángazdaságban előállított termék, így a vásárlók szép lassan hozzászoknak a háztájihoz. Burján István szerint nincs minden veszve, a jövőt abban látja, hogy

a jómódúbb emberek „visszavarázsolják” azokat a mesterségeket, amelyekre igény lesz.

Kitaníttatják a mesterembereket, hogy hozzájuthassanak olyan egyedi termékekhez, amelyeket a tömegtermelésben és a nagyáruházakban nem találhatunk meg.

Nyitókép: Fortepan / Fortepan