Rendelők és konfliktusok – mit csinálj, ha bunkó a doki?

Költözés miatt körülbelül egy éve lett új háziorvosom. Alapvetően ritkán járok orvoshoz, de ebben az évben az átlagosnál többször kommunikáltam a rendelővel – először Covidnak hitt influenza miatt kértem tesztelőautót, majd alig egy héttel az influenza elmúlta után az igazi Covid is ledöntött a lábamról. Már ekkor éreztem a telefonbeszélgetésekből, hogy a rendelőben nem jó a hangulat. Például az orvos és az asszisztens is valamilyen módon mindig szóba hozták, hogy ostobák a páciensek, a vírus terjedésének is az az oka, hogy mindenki hülye. Türelmesen meghallgattam az eszmefuttatásokat, és arra gondoltam, hogy nagyon le lehetnek terhelve (ez amúgy valószínűleg igaz).

Aztán néhány hónappal később ismét felkerestem a rendelőt, mert úgy éreztem, a vírus után nem sikerült maradéktalanul felépülnöm, az esetleges szövődményektől tartva megkérdeztem, milyen vizsgálatokra tarthatok igényt. Az orvos – miután némi zavarbaejtő politizálás után részletesen elmesélte nekem, hogy milyen „primitív” volt az előző páciens – közölte velem, hogy nem is érti, miért keresem fel ezzel 4 hónappal a betegség után,

mindenki tudja, hogy fél évig normális, hogy nem vagyok teljesen jól,

de egye fene, beutal vérvételre, mellkasi röntgenre. Jó, oké, mindenki tudta, én nem. De azért felmerült bennem, hogy egy: akkor minek utal be, kettő: ha beutal, miért kapok hozzá szentbeszédet?

Nem baj, kihőbörögtem magam a fentebbi sorokban megemlített módon, és éltem tovább az életem.

Aztán most nyáron végképp összerúgtuk volna a port, ha az én viselkedésem nem olyan, mint amely viselkedés kritikájáról e cikk szólni szándékszik: a dokibácsi ugyanis csúnyán leteremtett engem. Megkértem, hogy írjon fel valamit, amit tudományosan már meghaladtak, tudom nagyon jól – csakhogy nekem beválik. Számítottam arra, hogy nem lesz egyszerű menet beszerezni a (természetes) hatóanyag vénnyel vásárolható koncentrátumát, de arra igazán nem, hogy a gyógyításra felesküdött szakember a fejemhez vágja csuklóból, hogy (sic!)

„ha ez a hülyeség önnek segít, akkor nem orvosi, hanem pszichológusi segítségre van szüksége, de nagyon gyorsan. De ha ettől boldog lesz, tessék, már fel is írtam, ártani nem árt.”

Bátran annyit mondtam, hogy „nem, nem ettől leszek boldog, de ettől függetlenül köszönöm, hogy felírta!”

Itt hadd hangsúlyozzam, hogy ez a cikk nem arról szól, hogy az orvosok hülyék. Nem is arról, hogy sok orvos stílusa megkérdőjelezhető, sőt, még csak nem is arról, hogy ez az orvos esetleg kissé… frusztrált.

Ez a cikk arról szól, hogy miként reagálok minderre én, vagy bármely másik páciens, és mi lenne a jó megoldás?

Otthoni dühöngés – akarok én frusztráltabb lenni?

Esetemben mindegyik alkalom úgy végződött, hogy a rendelőből hazafele sétálva, esetleg covidosként otthon ücsörögve felhívtam egy-két szerettemet, és belekezdtem a felgyülemlett frusztráció kiadásába. És mivel a szeretteim is mind hallottak már hasonló sztorikat, szépen belemelegedtünk a dühöngésbe, a hőbörgésbe. Én pedig egyszer csak észrevettem, hogy ez egyszerűen sehova nem vezet. Hogy mindössze annyit érek el, hogy egy káros sztereotípiát erősítek magamban és beszélgetőpartnereimben is. És viszem tovább a sérelmet, azt a furcsa, alá-fölé rendeltségi helyzetet, ami azt eredményezi, hogy legközelebb is csendben végighallgassam, ha egy orvosi rendelőben igazságtalanság ér. Aztán görgethessem a hógolyót addig, amíg meg nem nő akkorára, hogy

elhitethessem magammal: igazam volt, tényleg minden orvos ilyen vagy olyan.

Apropó: alá-fölé rendeltség

Olyan típus vagyok, aki kikéri magának, ha igazságtalanság éri. Nem egyszer elhagyta már a számat üzletben vagy a bürokrácia valamelyik útvesztőjében, hogy „nézze, hölgyem/uram, én nem adtam rá okot, hogy ilyen stílusban beszéljen velem, ezért kérem, ne tegye.” Az orvosi rendelőkben viszont elhagy ez a képesség. Sőt, hajlamos vagyok elhinni, hogy okot adtam a kellemetlenkedésre. Azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy alá-fölé rendeltségben élünk az orvosokkal, ami részben érthető: olyan tudás birtokában vannak, amely az életünket mentheti meg, és amelyről nekünk legfeljebb homályos ismereteink vannak. De higgyük el bátran, amit egyébként az igazán jó orvosok tudnak: a saját testünket ismerjük, és pláne ismerni akarjuk. Ezért osztjuk meg a saját magunkra vonatkozó megfigyeléseinket, és ezért kérdezünk – orvosi szempontból talán – néha butaságot. Egy gyógyításra felesküdött ember ezért nem teremthet le!

És a jó tapasztalatokkal mi a helyzet?

Az én személyiségfejlődésem egészségügy-ügyben épp itt áll: miután orvoshoz megyek, már nemcsak a dühöngés végett telefonálok fűnek-fának: megosztom azt is, amikor udvarias volt a fogorvos, amikor a nővérke kedveset mondott a nagymamámnak, vagy amikor a fül-orr-gégész egy olyan vizsgálatot is megcsinált pluszban, amit nem is kértem. Mert ilyen is van, nem is kevés, csak ezt természetesnek vesszük.

Nem árt, ha az általánosítások előtt leellenőrizzük, hogy is áll valójában a mérleg nyelve. 

Bátran ki merem jelenteni, hogy önmagában a dühöngés soha semmit nem fog jobb irányba mozdítani. De azt is feltételezem, hogy valójában nem is az előremozdítás szándékával dühöngünk, sőt: éppen az adott helyzetet erősítjük  vele, ami gyakran egész kényelmes megoldás. Százszor jobb opció viszont, ha megnézzük, hogyan változtathatunk a helyzeten. Én például legközelebb, ha hasonló módon szólna hozzám az orvosom, arra fogok törekedni, hogy udvariasan, de kikérjem magamnak a személyeskedést. Tulajdonképpen nincs ebben semmi. Ha egy bolti eladó megsért, vagy rossz modorban szolgál ki, sokszor elkérjük a panaszkönyvet, dörgedelmes Facebook-posztokban beszéljük le embertársainkat az adott üzletről. Szerintem kár különbséget tenni, ha tényleg igazságtalanság ér.

Összességében azt hiszem, elmondható, hogy nincs több kellemetlenkedő, rossz modorú ember az orvosok között, mint bármely más szakma képviselői körében, viszont amikor a rendelőben ér igazságtalanság, az érzékenyebben érint sokunkat. Mert védtelennek érezzük magunkat a függő helyzet miatt. De jó tudatosítani: ha mi illedelmesen, „normálisan” fordulunk az orvoshoz, ugyanazt a viselkedést elvárhatjuk tőle ugyanúgy, mint a péktől, a postástól vagy az autószerelőtől. Ha pedig úgy ítéljük meg, nem azt kapjuk, ami elvárható lenne? Váltani ér, sőt kell is! Ha egy orvos nem képes barátságos, biztonságos légkört teremteni, akkor az ő rendelőjében hogy találnánk gyógyulásra? Márpedig az egészség nem játék, és az orvos-beteg kommunikáció igenis fontos! Én inkább megyek 3 buszmegállóval többet egy olyan orvosért, aki nem néz hülyének!