„Ennyien ilyen közel még nem kerültünk a betegséghez vagy a halálhoz” – interjú Baji Anikóval

Számodra mit jelent a sürgősségi triázs?

A triázs hatalmas felelősség, hiszen irányító funkciót lát el: rajta múlik az egységnek a működése, az, hogy gördülékenyen menjen a munka, hogy mindenki tudja a helyét, a beteg ne vesszen el a rendszerben. Maga a triázs betegosztályozó rendszert jelent. A feladatkör egyik része, hogy amikor a beteg megérkezik, elbeszélgetünk vele: célzott kérdéseket teszünk föl, amikre egyértelműen tud válaszolni. Elmondja, hogy milyen betegségei voltak korábban, mi a panasza, aztán megmérjük a pulzusát, a vérnyomását, megnézzük a légzésszámot, az oxigénszaturációt, a testhőmérsékletet, és megnézzük, hogy van-e esetleg valamilyen fertőzés, fertőző betegségre való lehetőség. A kapott információk összességéből egytől ötös skálán beosztályozzuk őket, aszerint, hogy halasztható, közepesen sürgős vagy sürgős a problémájuk. A legrosszabb esetben kritikus állapotúak, esetleg újraélesztésre van szükség, őket nyilván nem is kérdezgetjük, rögtön elkezdődik a vizsgálat, kezelés.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mi visz rá egy fiatal lányt, hogy elmenjen sürgősségi triázsnak, és azt a megterhelő küldetést vállalja, hogy folyamatosan határhelyzetben lévő embereken kelljen segítenie?

Édesanyám az egyik legforgalmasabb traumatológián volt műtős szakasszisztens Budapesten. Mindig elképedve hallgattam a történeteit, amikor hazajött egy ügyeletből. Tudtam, hogyan szegeltek combnyakat, mit szoktak csinálni akkor, hogyha valakiben kés áll, vagy összetörte magát a csúszós utakon. Talán hároméves voltam, amikor már ott rohangáltam az osztályon, a kórházban, földig érő kis köpenyben, és igazi fonendoszkóppal orvososat játszottam. Óriási élmény ez egy gyereknek. Mindenki megengedte, hogy gyógyítgassam, és bennem hamar vérré vált ez az életforma, tehát nem volt soha idegen tőlem a kórház.

A sürgősségi betegellátás a Vészhelyzettel együtt érkezett Magyarországra; a 2000-es évek elején megnyíltak az első sürgősségi osztályok. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az akkor legnagyobb és legnépszerűbb sürgősségin dolgoztam, a Szent Imre Kórházban. Akkori főnökömtől, Dr. Berényi Tamástól – nem túlzás azt mondani, hogy a hazai sürgősségi betegellátásnak az atyja – annyit tanultam, mint még soha életemben. Öt-hat évet dolgoztam vele együtt, és mindennap, szinte minden órában tudott nekem újat mondani. Megtanított úgy viselkedni, úgy látni, úgy mozogni a sürgősségi betegellátásban, hogy eggyé tudjak válni a feladatommal. 

Tényleg olyan a munka, mint a Vészhelyzetben?

Igen, mi a sürgősségin ebben a munkamódban hiszünk. Valóban ott láttuk először azokat a technikákat, azokat a helyzeteket, amikkel mi is találkozhatunk élesben.

Orvosilag is hiteles, amit a sorozatban látunk?

Azt mondanám, hogy megközelítőleg tökéletes. Persze film, fikció, de ahogy felépül maga a cselekmény, és az, hogy mindig egy-egy olyan történetet mutat be, ami borzasztó tanulságos, sokat segít az embereknek, hogy megértsék, mi történik egy ilyen osztályon és mit hogyan kell kommunikálni. Amikor a fiatalok belekerülnek ebbe a forgatagba, szinte mindenkinek az lesz a célja, hogy sürgősségi triázs legyen.

Fotó: Roggs Fényképészet

Az egyik legnagyobb kihívás megtartani a várakozó betegek türelmét. Hogyan éritek el, hogy az amúgy is rossz állapotban lévő betegek ne veszítsék el a türelmüket?

Az én csoportomban bevált gyakorlat, hogy amikor megvizsgáljuk a beteget, akkor elmondjuk, mit miért csinálunk, és a végén elmondjuk, hogy az adott információk alapján neki ilyen és ilyen besorolást tudunk adni, ami alapján ennyit vagy annyit kell várnia. A beteg így tudja, hogy látjuk: ő nem egy probléma a rendszerben, nem egy huszonkettedik valaki, hanem Kovács József beteg, akinek hasi panaszai vannak, és az ő orvosa rövidesen szólítani fogja, megvizsgálja, és egészen biztos, hogy eredménnyel fog hazamenni, vagy gyógyító kezekbe kerül. 

Mi az átlagos napi esetszám egy sürgősségin?

Nagyon változó. Normális esetben egy kisebb forgalmú sürgősségire általában napi 40-50 beteg érkezik. Egy nagyon forgalmas sürgősségin, ennek a háromszorosa is be tud esni az ajtón.

Hány órát dolgozol egy nap?

Tizenkettőt. Attól függ, hogy van rá szükség, illetve hogyan tervezem a programomat. Van, amikor elviszek négy műszakot egymás után, és akkor négy napig pihenek. Ennyi rugalmasságot enged a kórház, meg a vezetés nálunk.

Párhuzamosan az egészségügyi kommunikációt is teljesen fölvállaltad. Mikor jut időd erre is?

Alkalmazkodom, nincs egy stabil ritmus.

A ritmustalanság elég veszélyes dolog. Mennyi időre lehet tervezni emberileg egy triázs munkakörrel? Meddig lehet ezt a terhelést bírni?

A kiégésnek az egyik fő oka valóban a ritmustalanság. Az embernek ismernie kell a saját határait, és tudnia kell megállni. Az én életemben is volt már ilyen pillanat, a legutóbbi most nyáron jött el. Fontos tudni, hogy mi akkor találkozunk a beteggel, amikor ő a legrosszabb állapotban van, aztán elkerül valahova, ahol meggyógyítják, majd utána mi, sürgősségisek soha többet nem tudunk róla. Amikor az ember folyamatosan csak a negatív részt látja, hallja, érzékeli, az kinyírja a lelkét, és ha nincs pozitív visszacsatolás, akkor a sok negatív eső előbb-utóbb maga alá temeti az embert.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mióta vagy triázs?

15 éve.

Meddig tervezed, hogy ezzel foglalkozol?

Nem tudom pontosan megmondani, mert a pandémia beleszólt az én életembe is. A médiakommunikáció sokat számít, az sok érzelmi terhet levesz rólam, szeretnék majd azzal foglalkozni később. Ha majd lecsengenek ezek a járványhullámok, nem lesz állandó készültségben az egészségügy, és lesz hova továbblépni, akkor biztos, hogy meg fogom próbálni a pályaelhagyást, de csak részben. Teljes egészében

soha nem leszek képes elhagyni, elég erősen kötődöm az egészségügyhöz, olyan nekem, mint egy köldökzsinór.

Hogy lehet hozzászokni a szenvedés és a halál látványához? Egyáltalán hogyan lehet kibírni, hogy szemed láttára veszítesz el embereket?

A halál az egészségügyben sajnos előfordul, gyakran találkozunk vele, csak az nem mindegy, hogy milyen töménységben. Egy-egy fiatalembert látni meghalni, mindig nagyon megrázó. Sokáig eltart a megemésztése, amikor több ilyen fiatalember veszíti el az életét, vagy azt látjuk, hogy valaki úgy hal meg, hogy ragaszkodik az élethez, de a szervezete nem tud vele együttműködni, és egész egyszerűen megadja magát. Mindegy, milyen korosztályú egy ilyen ember, nagyon megvisel mindenkit. Szerintem mi ebbe egy kicsit belebetegedtünk lelkileg.

Talán emiatt is nagyon nehéz minket elérni, megnyitni: nem szeretünk panaszkodni. A főigazgató asszony jól észrevette, hogy, ha egymás között vagyunk szakemberek, akkor hamarabb megered a nyelvünk, mert olyan emberek előtt beszélhetünk a bajainkról, akik ugyanezeket átélték. Hál’ Istennek a kórházunkban a menedzsment törődik az emberek lelkével. A főigazgató asszony által létrehozott alapítvány tavasz óta folyamatosan, gyakorlatilag hétről hétre teremt újabb lehetőségeket, hogy fel tudjunk töltődni.

Rajtad hogyan változtatott az, hogy az amúgy is nehéz egészségügyi pályán a pandémia sokszorosával szorozza föl a terhelést?

Egy kicsit depressziós lettem, azt nem szégyellem bevallani. Aggódóbb vagyok, főleg a jövőnk miatt. Mindent analizálok, és mindent háromszor körbejárok, keresem az ésszerű, logikus válaszokat. Nagyon rossz az, amikor az ember a jövője miatt izgul, és tényleg nem tudom a jövőmet megmondani. Nagyon félek, hogy beteg leszek, attól félek a legjobban, hogy az idősebb szüleimnek hazaviszem ezt a betegséget, ha meglátogatom őket. Ez egy ilyen nagyon idegtépő állapot, amiben mi most vagyunk. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Mégis, most sem hagytad abba a missziódat: egy ország ismer már, rengetegen figyelnek és követnek amióta elkezdtél az egészségügyi ellátással kapcsolatos tartalmakat megosztani. Hogyan változott meg az életed miután kiléptél a nyilvánosság elé?

2016 óta vezetem az akut szakasz blogot, és nagyon sokáig nem mutatkoztam be a közönségemnek, pedig elég sokan, 20-30 ezren követtek már a kezdetekkor. 2018-ban, amikor először felfedtem, ki is vagyok, nagy meglepetés volt, hogy még többen csatlakoztak. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy milyen nagy szükség van a nyílt kommunikációra: egy hús-vér emberre, aki közülük való, aki az ő gondolataikat közvetíti, a kollegák gondolatait tudja közvetíteni, ugyanúgy érez, ugyanúgy tud szomorú lenni, boldog lenni, ugyanúgy ki tud égni – tehát hitelesen tud szólni hozzájuk. Onnantól kezdve sikerült nekem a magánembert, Baji Anikót is bevinni a kommunikációba.

Nem bántad meg?

Eleinte kicsit félénkebb voltam, de naponta nagyon sok kollégával találkozom sürgősségisként – főleg mentősökkel, akik később beteget adnak át nekem –, és szinte naponta előfordul, hogy odajönnek, és nyakamba ugranak, hogy „te vagy az Ancsa az akut szakasz-ról!”, és mint egy régi ismerőssel, úgy beszélgetnek velem. Ez jó nekem is, mert rengeteg barátom van ezáltal, sokan ismernek, így sok embert meg tudok kérdezni, elmondják a véleményüket, ötleteket adnak, témát kérnek. Igazi közösségi kommunikáció, ami az akut szakasz-on van.

Mindig is kicsit misztifikáltuk a „fehérköpenyesek” világát, részben azért, mert laikusként kevés információnk volt róla, másrészt mert az orvosi kommunikáció sem feltétlenül magyar nyelven zajlott. Nyitott kapukat döngetsz ezzel a „műfordítással”. Mi volt az indíttatásod, ami miatt nekikezdtél?

Nagyon fontos dolog, hogy a beteg az egészségügyben ne elveszve érezze magát, hanem partnerként tudjon jelen lenni. A legtöbb félreértés mindig az információ hiányából adódik, abból, hogy nem szimmetrikus a kommunikáció a beteg és az orvos között, és persze a betegnek idegen közeg az egészségügyi intézmény. Fel kell oldani bennük a feszültséget.

Hiánypótló filmet készítettél a stroke prevenciójáért. Mi volt a célja a Süket fülek-nek?

Az embereknek meg kell bízniuk az egészségügyben ahhoz, hogy elkezdjenek nyitni a szűrések felé, hogy a saját egészségügyi állapotuk fontos legyen. A mostani időszak a Covid-időszak, egy nagyon fájó, de ideális alkalom, mert ennyire közel, ekkora tömegben az emberek nem kerültek közel betegséghez, vagy a halálhoz. Most válik fontossá a legfontosabb értékünk: az egészség.

A filmet itt láthatjátok: