Régi szakmák dicsérete – vajon megmutattuk a gyerekeknek, mi az érték?

„Az ott nem a te apukád?” – kérdezte egy kislány az osztálytársát, aki egy büszke „De igen!” választ elhadarva már szaladt is az udvarra begördülő tűzoltóautóhoz. Élet- és emberközeli pillanat volt, ahogyan az egész nap is: ide nem távoli irodaházak labirintusából, hanem a szomszédból vagy a környékbeli falvakból érkeztek a meghívottak.

A forgószínpad-szerűen megszervezett programsorozat során teremről teremre áramlottak a gyerekek, hogy újabb és újabb kalandokba bonyolódjanak. Egy helyszínen mindössze 20 percet töltöttek, a házigazdának ennyi idő állt rendelkezésére, hogy szakmáját bemutassa, kedvet csináljon mesterségéhez, a gyermekeket bevonva felkeltse az érdeklődésüket.

Aki a fodrász fából faragott antik székébe telepedett, új frizurával mehetett tovább, a méhészhez betérve a bemutató kaptárban szorgoskodó méhek döngicsélése közepette különféle fűszeres mézeket kóstolhattak, nálam, a gyógynövényes teremben frissen szedett burjánok íz- és illatkavalkádjában veszhettek el, a tűzoltóautó mellett pedig ezerféle oltó- és mentő eszközt, ruhát próbálhattak ki és fel.

Az iskola menzája helyett a gyermekek és a tanárok aznap a vaslappal és mobilkemencével kitelepült szakács és pék finomságaival lakhattak jól, amiket mindenki szeme láttára, élmény sütés-főzés keretében készítettek el.

A délutánig tartó program létrejöttéhez két dologra mindenképpen szükség volt. Semmiképpen nem történhetett volna mindez, ha nincsen az iskola vezetésében és tantestületében nyitottság arra, hogy a jól (unalomig?) ismert sémák mentén szervezett sablon-programok helyett valami egészen új irányba induljanak, és a ma divatosabb, de döntően városi közegben működő munkahelyek helyett a saját szűkebb lakóhelyükön boldogulni vágyó vállalkozók felé forduljanak.

A szakmabemutató nap másik kulcs összetevője pedig éppen a vállalkozói csapat volt, aminek tagjai minden túlzás nélkül az első hívó szóra jöttek, és igyekeztek a gyermekek számára minél érdekesebb módon bemutatni saját szakterületüket. Nem kérették magukat, mert ugyanazokban a sokorói falvakban élnek és tevékenykednek, ahonnan az iskola tanulói is érkeznek, de jöttek azért is, mert

mindegyikük pontosan tudja, hogy saját szakmája csak addig fog fennmaradni, amíg annak van becsülete, és a fiatalabb generációk is szívesen választják.

Mert ezek a régi szakmák bizony olyanok, hogy művelésükhöz a tudás önmagában kevés. Ezek ma is az ember és ember közt kialakított kapcsolaton alapulnak, ami lélek és szív nélkül hosszú távon nem működőképes. Mert ugyan ki az, aki az unott arcú pék kenyerére vágyik, vagy éppen a belül teljesen máshová figyelő borbély beretvája alá hajtja fejét? Nem ezerszer jobb egy egyedi módon kialakított kicsi üzletbe betérni, ahol hangos jókedvvel köszöntik az embert? Nem jobb-e a szupermarket egyen-termékei helyett a térséget járó méhész kizárólag arra a tájra jellemző mézkülönlegességei közül válogatni?

Mondják, hogy az ilyen termékek drágábbak, és ha kizárólag az árat hasonlítjuk össze, az állítás bizony sokszor igaz is. Azonban ezek a termelők, vállalkozók éppen ugyanott élnek, ahol mi magunk is, és éppen ugyanúgy érdekük és szándékuk, hogy a környéket, térséget jó állapotban tartsák, hiszen hosszú távon ők is így tudnak fejlődni, gyarapodni. A magasabb árba tehát valahol éppen azon gyermekek életterének művelése is belefoglaltatik, akik még hetekkel később is mesélték a különösen jól sikerült nap során szerzett élményeiket… 

Fotó: Dr. Pottyondy Ákos