Otthon, ahová itthonról megyünk haza – Így ne zavarodjon össze egy fiatal kettős állampolgár!

Nem tudtam, hogy két nyelven beszélni, írni, olvasni, gondolkodni és érezni, a határ ezen vagy inkább túloldalán válik majd inkább hasznomra. Nem tudtam, hogy két útlevéllel, két lakcímkártyával és személyi igazolvánnyal rendelkezni jó-e vagy sem. Mint ahogy az eskütétel után abban sem voltam biztos, hogy élvezni fogom-e azt valaha, hogy két fogkefém, két kávésbögrém, két pizsamám, két baráti társaságom, két munkahelyem és gyakorlatilag két, teljesen különböző, mégis egymásra épülő életem van. A kettő közötti átmenetet pedig mindössze negyven kilométer képezi, amit két határátkelő választ el. Az egyiken még a saját anyanyelvemen, a másikon pedig – ami 500 méterrel esik csak távolabb – egy másik nyelven, már-már ugyancsak anyanyelvi szinten illik megszólalni.

Ma viszont már tudom, hogy kettős állampolgárnak lenni olykor a világ legjobb, máskor pedig a legnehezebb dolga: önképzavar, megfelelési kényszer, hűtlenség, elégedetlenség, bizonytalanság – önmagunkkal és a hazánkkal szemben egyaránt.

Félelmetes és egyben felemelő, közben pedig szürreális, hogy sokezer emberrel együtt magam is történelmi okok következménye lettem. Olyan következmény, ami olyan lépések megtételére kényszerített bennünket, külhoni magyarokat, melyet minden bizonnyal önszántunkból sohasem tettünk volna meg.

Nem hagytuk volna el a szülőföldünket, az otthonainkat, a rokonainkat, a barátainkat, és a tájszólásunkat, de nem egészítettük volna ki a szokásainkat sem, és valószínűleg nem lennénk ennyire sokszínűek, ha mindez nem így történik, ahogy. De megtörtént. Mi pedig áldozatokká váltunk. Olyanokká, akik számára a határ egyik és másik oldala is tartogat valamit, amit mégiscsak otthonnak lehet nevezni.

Kapuk, amelyek előtt meghatódva megállunk, udvarok, kertek, ahol mosolyogva körülnézünk, szobák, ahová boldogan betoppanunk, na meg a melegségbe burkolózott konyha, ahová nyugalommal huppanunk le. Bázisok, ahonnan a múlt, ahonnan a gyerekkor köszön vissza, ahol biztonságban vagyunk, ahol merünk szabadok lenni. Otthon, ahová itthonról megyünk haza.

Engem viszont még mindig zavarba ejt, ha meg kell mondanom, hogy honnan származom. Idegesít, hogy még öt év után is megesik, hogy magyarázkodnom kell, ha valamit nem úgy mondok vagy esetleg értelmezek, ahogyan azt egyébként eredetileg az anyaországban vagy épp odahaza teszik. Frusztrál, hogy mindenki azt gondolja, hogy ugyanolyan kiválóan végig tudom énekelni a szerb himnuszt, mint ahogyan a magyart, közben pedig élvezem, hogy minden ünnepből kétszer is kijut. Szeretek kétféleképp enni, inni, mulatni, énekelni, szurkolni és ezer fokon égni. Örülök, hogy gond nélkül tudok azonosulni az ugyancsak kisebbségből jövőkkel és annak is, hogy a sokszínűség mellett, megvan bennem az elfogadásra és a megértésre való hajlam is.

Szeretem, hogy Szegeden én vagyok az a bizonyos vajdasági lány, aki a Balkánról jött és boldoggá tesz, hogy odahaza is meg tudtam maradni az, aki voltam. És bár Európa szele megcsapott, én ugyanaz a szerény, kanizsai lány maradtam – kettős állampolgárság ide vagy oda..