Middle-ageizmus: A középkorúaknak se mindig terem már babér a munka világában

A magyar közbeszédben az utóbbi évtizedekben lassan, de biztosan elterjedt az ageizmus kifejezés, ami életkori diszkriminációt jelent. Az első nagyobb tanulmányt magyar nyelven én magam írtam róla, 2010-ben. Eredetileg, amikor Robert Neil Butler 1969-ben kitalálta ezt a sajátos kifejezést, csak az idősebbekre vonatkozott, de ma már a szó minden korosztályra kiterjed. A fiatalra például azért, mert zöldfülűnek bélyegzik az állásinterjún, az idősre például azért, mert rászólnak a boltban, hogy ne totyogjon, vagy az orvos felhívja a figyelmét, hogy „ennyi idősen” már nem érdemes igénybe vennie bizonyos kezeléseket, vagy ne higgye, hogy a műtét után már ugyanúgy fog szaladni, mint fiatalabb korában. Az azonban, hogy a középkorú embert is megkülönböztetheti életkora miatt a társadalom, nálunk még kevésbé ismert tény, pedig egyre gyakrabban előfordul.

Az 1941-ben született, amerikai diszkrimináció-szakértő, tudományos kutató és publicista, Margaret Morganroth Gullette már 1988-ban megalkotta a „middle-ageism” kifejezést, amely azt jelenti, hogy az élet különféle színterein gyakran diszkriminálják a 40-60 év közötti korosztályt is, azaz az ún. középgenerációt. Első hallásra meglepő ez, hiszen itt, ebben az életszakaszban még a világ legtöbb országában, így hazánkban is nagyon erős a foglalkoztatottság, tehát az anyagi helyzetük kifejezetten stabilnak mondható.

Magyarországon például a 40-49 éves korosztály 88% körüli foglalkoztatottsága az összes korcsoport közül a legmagasabb, de az 50-55 éves generáció 86,5%-a is kifejezetten jelentősnek számít. Aztán viszont 55 év felett visszaesik 75%-ra, hogy ezután a hatvanadik életévet követően már 50% körüli értékekről induljon el erőteljesen lefelé.

Azt azonban kevésbé szokták vizsgálni, hogy a különféle korosztályok munkájuk elvesztése esetén mennyi idő alatt és milyen minőségű munkát tudnak találni, ugyanis itt már negyven év felett nagyon jelentősek a különbségek a fiatalabbakhoz képest. 2016-ban például hazánkban a 18-25 éves korosztály 48 százaléka sikeresen talált munkát négy héten belül, a 45 éven felüliek esetében viszont ez az arány 28 százalékra csökkent. 

Mit jelent ez?

A társadalom és a munkaerőpiac 40 év felett már úgy néz a munkavállalóra, hogy ugyan még elismeri a helyét a munkahelyen, és megfizeti fáradozásait, de a munka elvesztésekor már inkább a fiatalabb alkalmazását helyezi előtérbe.

Itt már bizony azzal az „ageista” előítéletekkel van dolgunk, hogy a fiatal dinamikus, jobban betanítható, fogékonyabb az újra. Miközben nagyon gyakran nem veszik észre, hogy a középkorú munkavállaló nagy munkatapasztalata és hűsége a munkahelyéhez alapvetően még jelentősebb érték lehet a vállalat termelékenységét és bevételeit illetően.

Ez a gondolkodás nemcsak azért káros, mert Alaptörvényünkbe ütközik (hiszen nem lehet senkit sem kora alapján diszkriminálni), hanem azért is, mert a munkáját elvesztett ember hosszú álláskiesése a nyugdíjnál is jelentős veszteséget hozhat: azaz egy-egy tartósabb munkanélküliséggel egész további élete is veszélybe kerül. Arról ne is beszéljünk, hogy 50 felett a betegségek is gyakoribbak, tehát eleve sokkal több a betegállomány, illetve a fizetés nélküli szabadság. Éppen ezért

nagyon fontos volna, hogy Magyarországon az ún. védett kort a törvények kiterjesszék ne csak a nyugdíj előtti 5 esztendőre, hanem ugyanúgy a 40. életévtől kezdődően, ahogy az az Amerikai Egyesült Államokban van.

A védett kor azt jelenti, hogy ettől az életkortól csak nagyon erős indokkal lehet elbocsátani a munkavállalót, s ha ez nem állja meg a helyét, a bíróságok óriási kárpótlásokat fizetnek az indokolatlanul elbocsátottnak.

Természetesen a 40 év felettiek diszkriminációja az élet más területein is tetten érhető. Érthetetlen „middle-ageizmus” az is, hogy számos közvéleménykutatás, pl. nézettségmérések vagy fogyasztásiszokás-vizsgálatok a 18-49 közötti korosztályt célozzák, azt gondolván, hogy 50 felett már nem érdekes az illető véleménye, mert úgysem alkot fizetőképes keresletet. Szintén gyakran előfordul az, hogy a családon belül vagy helyi közösségekben az 50 év körüli embert már kezdik kiszorítani a domináns helyzetből, mondván, hogy jöjjenek a fiatalok.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy az ember szakmai, szellemi, lelki és fizikai teljesítőképessége csúcsán általában éppen 40 és 50 év között lehet, hiszen ekkor már kellő élettapasztalattal tudja beosztani erejét, és jól el tudja választani a lényegtelent a lényegestől, viszont még kevésbé fárad el, a fiatalabbakhoz hasonlóan bírja a „tempót”.

Ennek viszont feltétele az, hogy fiatalabb korában éljen aktív és egészséges életet, mert akkor ebben az évtizedben valóban teljesítménye csúcsán lehet. Jól gondoljuk meg tehát, amikor egy negyvenest hozunk hátrányos helyzetbe, hiszen ő még nagyon sokáig aktív, hasznos tagja lehet a mikro- és a makrotársadalomnak, mindannyiunk örömére.