Ilyenek is a magyarok: ami nem derül ki a közvélemény-kutatásokból

Szocio

Ilyenek is a magyarok: ami nem derül ki a közvélemény-kutatásokból

Még az orosz–ukrán konfliktus kirobbanása előtt szerettem volna írni egy cikket arról, hogy igaz-e a sztereotípia a magyarokra jellemző általános pesszimizmusról, az áldozatszerepről, negativitásról – s ennek kapcsán arról is, miként vélekedünk mi, magyarok egy-egy népről, népcsoportról –, de ahogy kitört a háború, úgy éreztem, nem időszerű a téma, félretettem hát egy időre. Aztán a menekültválság fokozódni kezdett, én pedig mégis elővettem a magyarokra vonatkozó sztereotípiát, de már egészen mást írok le, mint amit akkor írtam volna.

Az elmúlt években, sőt évtizedekben különböző médiumok rengeteget cikkeztek az itthon egyre erősödő xenofóbiáról, azaz idegenellenességről. Már a rendszerváltás óta, de főként a 2000-es évek elejétől egymás után születtek a felmérések, amelyek a jelenséget kutatták, illetve „bizonyították”.

Talán a leghíresebb ezek közül a Tárki közvélemény-kutató cég 2006-os felmérése, miszerint a válaszadók 59 százaléka nem szívesen látná Magyarországon a pirézeket, a kutatást végzők által kreált fiktív népcsoportot (és rajtuk kívül sok más megjelölt népet sem). Érdekesnek és hasznosnak gondolom a kísérletet. Kétségkívül lehet tanulni belőle még ennyi év távlatából is, biztos vagyok benne, hogy sok magyar (és persze nem csak magyar) emberben vannak felesleges félelmek. Tudom, hogy a félelem nem jó tanácsadó, és azt is, hogy mihelyst megismerünk egy jelenséget, egy társadalmi csoportot, esetleg egy nép egynéhány tagját, máris nem lesz olyan idegen és félelmetes a csoport, mint azelőtt.

Az évek alatt szinte teljesen beletörődtem, hogy ebben a témában már sosem lesz értelmes párbeszéd. Hogy már örökre egymás nyakának fognak esni olyan emberek, akik egyébként rengeteg más dologban egyetértenek, hasonlítanak egymásra, és akár még az „idegenek” megítélésében is találnának közös aggodalmat, közös reményt. Mégsem tudnak ebben a témában szót érteni.

Aztán kitört a háború, és az én fejemben sokmindent átírt azzal kapcsolatban, hogy milyennek is látom a magyarokat.

Eddigi életem alatt sosem tapasztaltam olyat, hogy egy ilyen mértékű krízishelyzetben az átfogó civil segítség hetekkel korábban megérkezett volna, mint az ellentétes színezetű politikai hangok.

Részben persze érthető a hihetetlen mértékű összefogás, hiszen most olyanok menekülnek, akik kulturálisan közelebb vannak a saját, ismert világunkhoz, akiket könnyebb lokalizálni, és akiknek a támadóit történelmileg mi, magyarok is agresszorként tudjuk felidézni. Én mégis azt remélem, talán éppen most tud megszületni az a fajta kommunikáció, ami nekem – és talán nem csak nekem – annyira hiányzott az elmúlt évek során

Mit tud egy közvélemény-kutatás a valóságról?

Sok kérdésre adnak választ a közvélemény-kutatások, elfogadom, hogy az említett pirézes, vagy bármely más, hasonló kutatásnak van alapja, de azért mindenkit óvatosságra intek: minden esetben sok múlik a kérdés megfogalmazásán, a válaszadók életkörülményein, tanultságán, lakóhelyén, életkorán, azon, hogy hány válaszadó véleményéből vonjuk le a végleges következtetést, sőt azon is, hogy milyen hátsó szándékot lát vagy vél látni a válaszadó a kutatást végzőkben. 

Ezért van az, hogy számos esetben teljesen eltérő általánosítások jelennek meg, ha a kérdést két eszmei (politikai) oldal is felteszi, a maga igazát bizonygatva. Éppen ezért, véleményem szerint nem jó út, ha kizárólag a közvélemény-kutatások eredményéből szeretnénk az egész valóságot megtudni.

Tényleg ilyenek vagyunk?

Örömmel és egyfajta megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a honi helyzet – legalábbis jelen pillanatban – sokkal jobb, mint amit a Tárki xenofóbiára vonatkozó kutatásai sejttettek. Példátlan összefogást tapasztalok, az egyes politikai pártok legelkötelezettebb szimpatizánsai is legfeljebb az ellentétes párt vezetőit szidják, ember embernek most nem farkasa. 

Különösebb célirányos kutatómunka nélkül is ömlenek felém a segítséget felajánló csoportok, weboldalak, felhívások. A budapesti pályaudvarokon kamaszoktól kezdve dolgozó korban lévőkön át idősekig rengetegen keresték a lehetőséget a segítségnyújtásra, szinte többen voltak, mint a vonatról leszálló menekültek. A BOK csarnokban is folyamatos az önkéntesek segítségnyújtása annak ellenére is, hogy előzetes regisztrációhoz, nagyobb szervezéshez van kötve, mint a pályaudvarok esetén.

Megférnek most egymás mellett felekezetek, pártok, civil szervezetek sátrai, mert tényleg mindenki segíteni szeretne.

Az egyik ukrán–magyar határtelepülésen élő ismerőseim beszámolója alapján gyakorlatilag az egész város részt vesz a segítségnyújtásban, sok esetben olyanok is, akik nem ápoltak jó viszonyt a határ túloldalán élőkkel. Egy segítségnyújtó szervezet Facebook-csoportjában néhány óra alatt 3500 lakástulajdonos írta be nevét az excel-táblázatba, hogy bármikor fogad olyanokat, akiknek nagy szüksége van most rá, és azóta is folyamatosan érkeznek a felajánlások, ha valaki átmeneti szállást próbál szerezni pártfogoltjainak. A háború második vagy harmadik napján volt olyan szervezet, ahol megköszönték és visszautasították a segítségemet, mert annyi önkéntes verbuválódott már, hogy nem tudtak új embereknek feladatot adni. Ahol most önkénteskedem, mindenki lelkesen tanulja az ukrán kifejezéseket, hogy ügyesebben kommunikálhassunk a kisgyerekekkel, akikre vigyázunk, amíg a szüleik ügyeket intéznek.

Ezek csak példák, ugyanúgy nem fedik le egy ország teljes népességét, mint egy közvélemény-kutatás, mégis úgy gondolom, érdemes foglalkozni velük. 

Hogy jön ez a magyarok negatívságához?

Amikor először nekiültem a „hungaropesszimizmus” felgöngyölítésének, az volt a tervem, hogy a megtalált történelmi és pszichológiai okok bemutatása után tippeket gyűjtök, hogy min érdemes változtatni egyénenként, hogy az egész társadalom „gyógyuljon” általunk. Most is úgy látom, hogy nagy az egyéni felelősség, és biztatok is mindenkit, hogy saját életében kezdje a változást. A jelenlegi helyzetben mégis máshogy tekintek a kérdésre.

Mintha kevesebb szükség lenne a tanácsra, mintha most anélkül is elindult volna valami. Örömmel tölt el az önkéntesek száma, az összegyűlt adományok mennyisége, és az emberek nyitottabbá válása egy olyan nép tagjai felé, akikkel történelmileg vagy politikailag nincs is különlegesen jó kapcsolatunk.

Kezdek bizakodni, hogy a segítségnyújtás nemcsak kezdeti fellángolás volt, hanem tényleg ilyenek is vagyunk mi, magyarok. Egyszóval, hálás vagyok azért, hogy ennyien rácáfolnak a sztereotípiákra, és őszintén bízom benne, hogy nemcsak a Covid fertőző, hanem a jó példa is!

Nyitókép: Humanitárius tranzitpont a BOK csarnokban 2022. március 29-én. MTI/Balogh Zoltán

Ajánljuk még:

„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

USA, Kanada, Argentína, Ausztrália… nagyon különböző országok, de abban hasonlítanak, hogy mind a négy országban nagyszámú magyar közösség él, amelynek tagjai rendületlenül őrzik a magyar kultúra szeretetét. Cserkészcsapatok, magyar templomok, magyar iskolák és néptánccsoportok segítik az egykori kivándorlók leszármazottait, hogy meg tudják őrizni magyar identitásukat. Négy fiatallal beszélgettem, akik egy-egy ilyen diaszpórában nőttek fel.

 

Már követem az oldalt

X