Hallottál már a XX. századi betyárról, Nagy Tüzesről?

Az Eger című napilap így írt 1934. március 22-én: „Egészen 1920-tól, tizennégy éven át hajszolta a Felvidék csendőrsége, 300 pengő vérdíjat tűztek ki a fejére, mégsem sikerült elfogniuk sem élve, sem halva.” Amikor kézre került, ettől volt hangos a korabeli országos, különösen pedig a megyei sajtó. Az Egri Újság hasábjain 1934 tavaszán háromszor is terjedelmes cikkben számoltak be Takács József 41 éves, abasári születésű gazdaember, szökött katonáról, aki – mint egy megelevenedett regényhős – bújt elő a Mátra erdőségeiből.

Az én történetem mégsem ezzel a cikkel kezdődött, hanem nagyapám történeteivel, amikben juhászok, betyárok, csempészek, csendőrök játszottak főszerepet. Egy olyan világba repített el az együtt töltött estéken, ami olyan messze állt gyermekkorom Walt Disney meséitől, mint Makó Jeruzsálemtől. Papa nem akart lenyűgözni, nem akart nagyot mondani. Úgy avatott be a történetekbe, mint a család legifjabb férfitagját, akire már rá lehet bízni mindezt, akinek az életben tán’ még jól fog majd jönni. Visszagondolva, nem legendákról szóltak ezek, hanem emberségről embertelen időkben, becsületről becstelen világban, együttérzésről és elfogadásról. 

Néprajzi kutatásaim innen indultak, így találtam rá a fenti újságcikkre, és így vette kezdetét egy évekig tartó, rendkívül izgalmas nyomozás egy olyan ember után, aki betyárrá lett egy betyárok utáni világban. Ő volt Takács József, azaz Nagy Tüzes, aki Abasáron született 1895. augusztus 22-én, és a 20. század első felének legkeresettebb, mátravidéki, törvényen kívüli szereplője lett. 

Takács József életpályája rendkívül gazdag és „élményekkel teli”. Egy vallásos falusi közösségben, mint amilyen Abasár volt, egy olyan ember személye, akit a csendőrség folyamatosan keresett, állandó beszédtéma volt, igaz, sosem nyilvános téma. A falusi emberek is féltek Tüzes haragjától, ezért csak a legnagyobb körültekintéssel mertek róla beszélni. Legnagyobb meglepetésemre a kétezres évek elejére ez mit sem változott.

Idős adatközlőim anekdotáiban, történeteiben Tüzes éppen úgy jelenik meg, mint a 19. század híres betyárjai. Jól élhetett volna a betyárságból, csempészetből, de rajta nem látszott meg a jómód. Olyan esetre is emlékeznek, mikor egy kisgyereknek annyi pénzt adott, amiért vigyázott a lovára a réten, hogy az édesanyja hetekig főzött belőle. Egy másik adatközlőm szerint haragudtak rá a gazdagok, mert amit elvett tőlük, azt a szegényeknek adta.

Az újságok emellett írtak természetfeletti képességeiről is, miszerint nem fogta a golyó, és különleges képessége segítségével mindig megérezte, ha a csendőrök közeledtek, így tudott annyiszor elmenekülni. E történetek meghatározó helyszíne a temető, mivel a rokonainak házai közvetlen amellett húzódtak. A történetekben volt, mikor az ásott sírgödörben bújt el üldözői elől, volt, mikor a halottasházban lévő koporsóban.

Számos történet maradt fenn arról is, hogy a csendőrök hogy féltek tőle, hogyan gúnyolódott velük, majd verte meg őket. Az egyik történet egy csendőrrel való találkozás eredményeképp – torkon szúrták – magyarázza állítólagos, nagyon erős horkolását Tüzesnek. Sok történet maradt fenn hatalmas étvágyáról. Volt, hogy a fürt szőlőt egyszerre lenyelte, egyszerre megette egy nagy kerek kenyérnek a felét, mikor kínálták, hogy törjön belőle – utána mondogatták is sokáig Abasáron, hogy „Törjél a kenyérből, mint Tüzes Jóska!”

Magyarországot 1956-ban hagyta el, és Olaszországban, majd Hollandiában élt. Külföldi „kalandjairól” két történet maradt meg, egy Olaszországból való, egy pedig az idegenlégióhoz köthető. Elképesztő érzés volt, mikor egyik idős adatközlőm elővette a fiókból Tüzes leveleit, amelyeket neki címzett. Utolsó levelét 1984. október elsején írta, 89 éves korában. Valószínűleg Hágában halt meg, Hollandiában.

Életéről, kalandjairól valóban regényt lehetne írni, és talán egyszer így is lesz, ahogyan a korábbi nagy betyárokról is írtak. Én azonban – talán nagyapámnak köszönhetően –, nem a hihetetlen kalandokat, fordulatokat látom ezekben az emberi sorsokban, nem a különlegességet. Én az emberi döntések súlyát látom, ami sorsokat formál át, életeket dob a társadalmon kívülre, állít egy olyan pályára, aminek nehézségéről a többségnek fogalma sincs, pedig sokszor csak egy hajszál választ el tőle mindannyiunkat.  

Kép forrása: itt