Találkozásom egy vízvezeték-szerelőnek öltözött angyallal

Megosztó

Találkozásom egy vízvezeték-szerelőnek öltözött angyallal

Az alábbi történet jópár évvel ezelőtt, egy későőszi napon esett meg velem, Debrecenben. Igen nehéz élethelyzetben voltam akkor, válaszút előtt álltam. Féltem és féltettem a körülöttem élőket a változástól, óriási lelki harcokat vívtam magamban. Ekkor segített egy angyal.

Akkoriban sok verset írtam. Tán nem is versek voltak, hanem gondolatok, melyek elárasztották a lelkem, s amelyeket lejegyeztem. Íme, egy részlet ezek egyikéből:

„Hideg holdvilág festi fehérre arcom, előre megvívom elvesztett harcom. Lázasan a valóság felé lépdelek, hiába borogattok emberek! Lázamból új élet nyílik, ott kezdem, hol mások végzik. Amikor elfogy minden, mikor nem marad más, csak Isten, ahol az ostoba elme meghasad, ott legyél ember, mutasd meg ott, ki vagy! Ahol mindenki fél, retteg, emberek gyermekhúst esznek, ott maradj talpon, ha tudsz... tán nem látod, de ebben élsz most barátom, jobb, ha futsz! Menekülök magam is, hol semmi nincsen, hol karmol a tövis... ott lakik Isten.”

Visszatérve arra a napra: az utcán gereblyéztem a hibiszkuszbokrok fagytól lehullott leveleit, egészen belefeledkezve sötét gondolataimba, félelmeimbe. Egyszer csak egy mély, de érces férfihang szólalt meg mellettem, minden előzmény nélkül, szinte rám ijesztve:

„Bizony, ha élnék,
Életemet halálnak vélnék,
Mert élnék ócskán
Túl minden ringy-rongy földi jócskán.
És hogyha holnap tetszenék,
Van élet és halál elég,
Van összvére e szép kettőnek:
Szülő-ágynak és temetőnek.”

Végigmértem. A szomszéd udvarán dolgozó vízszerelők egyike volt, egy hatvan körüli, borostás alak, aki épp cigarettaszünetet tartott. Kék kantáros nadrágot viselt, szürke, sáros munkáskabáttal, fekete kötött sapkával a fején. Vállával hanyagul a kapuoszlopnak dőlt, miközben meggyújtotta cigarettáját, s lassan, komótosan folytatta:

„A bölcs ember sírva mulat,
De végül minden egyszerű:
Egy úri, hősi mozdulat.
Bizony, ha holnap
Hír-abroncsaim szétbomolnak,
Szabad-szebben
Lélek nem hullt szét lelkesebben.

Minden mondat csontomig hatolt. Mondhatnám, hogy meglepődtem és próbáltam megérteni, hogy miért mondja mindezt, de nem lenne igaz.

Annyira képtelen volt az egész helyzet, hogy pontosan tudtam, most valami egészen különös dolog történik velem. Éreztem, hogy minden mondata nekem szólt. Megállt kezemben a gereblye, valami hatalmas erő bénított meg, s dermesztett moccanatlanná.

- Szereti a verseket, nem? Ady-t, József Attilát? – kérdezte, s mélyen szemembe nézett. Mintha mosolygott volna, de csakis a szemével. Hallgatott egy kicsit, beleszívott párat a cigarettába, majd folytatta:

„Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

Képtelen voltam mozdulni, s ő csak nézett rám, mindenemen áthatoló tekintetével. Végül úgy igazán elmosolyodott, míg én a könnyeimmel küszködtem, s nem tudtam megszólalni.

Tudtam, éreztem, hogy Ő az, az angyal, a hírhozó… talán éppen ezért voltam képtelen bármire is. Pontosan tudtam kit látok és kit hallok… igen, a munkásruhát bárki is viselte, akkor, ott nem az ember szólt hozzám, csupán valaki, rajta keresztül. Aztán még beleszívott párat cigarettájába, újra rám pillantott és elindult vissza, hátra a szomszédhoz.

Vajon mennyi az esélye annak, hogy egy efféle megélés csak véletlenek egybeesése?

Mikor elment, végre nem kellett tovább tartogatnom könnyeimet. Mintha láncok szakadtak volna le kezeimről, a könnycseppek forrón szaladtak le hideg arcomon. Leírhatatlan üresség járt át, mint amikor az ember először veszít el valakit. Amikor először érzi a lelkén úgy igazán a hiány ütötte sebet.

A jelent veszítettem el azokban a percekben. Ott, akkor változott egyszerre múlttá az addigi életem.

Ám ami megmaradt, az a bizonyosság, hogy életem magasabb erők irányítják, még ha a döntéseimet nekem is kell meghoznom. Angyal volt nekem, aki az én nyelvemen éppen nekem szólt, sáros bakancsban, borostásan, füstöt eregetve, szemével mosolyogva.

Nyitókép: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Ajánljuk még:

Egy nem hagyományos hagyományőrző – Nagy Csomor Andrással beszélgettünk

Fiatal jogász-focista is lehet népzenész – ezt bizonyítja a felvidéki Nagy Csomor András története. Önálló stílust teremt, zenekart alapít, közben egyetemre jár, külföldön tanul, újságíróként dolgozik, és majdnem profi focista lett – pedig még csak huszonéves. Saját zenéjéről, pályaképről és a hagyományok erőforrásként való használatáról beszélgettünk.

 
X
Már követem az oldalt