Ha a halál szele megérint, nincs helye alakoskodásnak – interjú egy Covid-osztályt járó lelkésszel

A Pest Megyei Flór Ferenc Kórház Covid-osztályán nap mint nap találkozik súlyos állapotban lévő betegekkel. Honnan nyeri mindehhez a lelkierőt?

Nem csak a Covid-osztályon szolgálok, de valóban, ott most kiélezett a helyzet. Mindig is nagyon szerettem idősekkel és betegekkel foglalkozni. 19 évesen, az érettségi után volt egy „üres” évem: vártam a vízumomat Németországba. Édesapám azt mondta, hogy addig szerez nekem egy állást. Ez volt az első nyugdíjasotthon, ahol dolgoztam. Képzeljen el egy éppen csak felnőtt, fiatal férfit, aki bejár beszélgetni és segíteni az időseknek – nem éppen egy tinédzser álma. Mégis ott dőlt el minden. Elhatároztam, hogy segítő foglalkozást szeretnék választani, egészen pontosan lelkész szeretnék lenni. A vízumom pedig azóta sem érkezett meg…

Mi motiválja minden nap?

A betegágy az őszinteség helye és ideje is egyben. Amikor a halál szele megérint, ott nincs helye alakoskodásnak. Kádár Jánosról mesélte egyszer egy újságíró, aki bent járt nála a halálos ágyánál, hogy nem az élet és halál urát látta odabent, hanem egy magára maradt embert. Nagyon sokat segített nekem ez a történet. Mindegy, ki hogyan élt, milyen volt a meggyőződése vagy a világlátása, a halálos ágyán segítségre szoruló emberré változik. Ilyenkor ki lehet nyújtani felé a kezünket. Ezekben a találkozásokban számomra Jézus mondata válik valósággá: „az Isten országa közöttetek van”. Ezt a csodát élem meg nap mint nap.

Miről szól jellemzően egy kórházi ágyon történő lelki beszélgetés?

Van, hogy csak „úgy beszélgetünk”, mert épp arra van szükség, és van olyan is, amikor a legmélyebb gondolatok és érzelmek törnek fel. A félelem és a magány például meghatározó élmény az időseknél és a betegeknél, főleg most, a Covid idején, mikor nem lehet látogatókat sem fogadni. Sokan nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nincsenek körülöttük a szeretteik. Ki vannak szolgáltatva az egészségi állapotuknak és a környezetüknek.

Miért fontos a halál előtt letennünk a lelki terheinket?

Ez egy érdekes dolog. Amikor valaki a bűneivel, a szó legszorosabb értelmében az elrendezetlen dolgaival küszködik, arra van a legnagyobb szüksége, hogy szabaddá váljon ezektől. Ebben mi, lelkipásztorok sokat tudunk segíteni. Az evangélikus hagyományban is hangsúlyos, hogy van lehetőség magángyónásra, amelyben a feloldozás az életre szabadítja fel a küszködő embert. A rítusok is sokat segítenek a rendezésben. A római katolikus hagyományban például fontos „eszköz” a betegek szentsége. Mi evangélikusok ezt nem tartjuk „üdvösséges eszköznek”, így nem adjuk fel a betegek kenetét, de keresztet én is szoktam rajzolni a homlokokra. Fontos ez a mozdulat, gesztus. Egyszer azt mondta nekem erről egy kedves kollégám: „Tudod Ákos, a kereszt olyan, mint a vállfa. Ha én már képtelen vagyok bármit is tenni, vagy egyáltalán csak állva maradni a terheimmel, Krisztus keresztje akkor is megtart.”

Hogyan fogadják a kórházban a nem vallásosak?

Alapvetően mindenki nyitott, még akkor is, ha azt mondja, hogy ő nem hisz és nem is érdekli ez az egész. Amikor megkérdezem, hogy hogy van, várja-e otthon valaki, akkor a legellenállóbbnál is megtörik a jég.

Megérzi, hogy őérte vagyok ott és nem azért, hogy „letoljak valamit a torkán”.

Valóban érdekel a hogyléte, ő maga. Egyébként általában nem is lehet látni rajtam, hogy lelkész vagyok, mert a kórház logójával ellátott pólóban járom végig az ágyakat éppúgy, mint bármelyik kórházi alkalmazott.

Sokaknak okoz fejtörést, hogy az idős szülőkről, nagyszülőkről gondoskodni tudjanak. Mi a legjobb, amit ilyenkor tehetünk?

Ez sokakban okoz lelkiismereti problémát. Az időseknek mindenképpen az lenne a legjobb, ha életük végén is velünk lehetnének. Gondoljunk csak bele, hogy az egész életünket úgy kezdtük, hogy családba születtünk, és közösségben is éljük azt le. Mikor éppen elmegyünk innen, akkor is nagyon fontos lenne ezt megélnünk, hogy azok körében, azok közül tudjunk elmenni, akik hozzánk tartoznak és akikhez mi hozzá tartozunk. Régen, amikor még több generáció lakott együtt, meg lehetett tenni, hogy valaki elvállalta a betegápolást és otthon maradt. Mára ez a helyzet több tekintetben is megváltozott. Nekünk, gyermekeknek pedig az is fontos, hogy felmérjük az idősgondozásban a korlátainkat is. Felelős döntést kell hoznunk, mit bírunk, és mit nem tudunk felvállalni. És az is igaz, hogy a különböző szociális otthonokban dolgozók szívvel-lélekkel szolgálnak szeretteinkért, de bennünket pótolni akkor sem képesek. Ezt tudni kell.

Találkozott olyannal, aki felkészült a halálra? Akin nem a magány, a félelem, hanem egyfajta befejezettség-érzés, béke látszott?

Hogyne. Az idősek szoktak készülni és olykor nagyon tudják várni a halált.

Vannak idős házaspárok, akik egymásra is így várnak: „ha én megyek el előbb, ne várass meg sokáig odaát”.

És bejön?

Azt nem tudom, de ismertem két házaspárt is, akik így tudtak elmenni, egy hónap különbséggel. Úgy hiszem, megkapták ezt az ajándékot.

Mi a recept a halálfélelem ellen?

Azt tanultam, és tapasztalom is, hogy az emberek nem is a haláltól félnek, hanem a meghalástól. Nem attól, hogy ki kell lépni ebből a létből, hanem az oda vezető úttól, ami tele lehet fájdalommal, betegséggel, félelemmel, magánnyal, ürességgel. Nem tudom a receptet, de azt látom, azok tudnak békében készülni, akik elrendezik magukban, hogy el kell menniük. Nem harcolnak a halál ellen: elfogadják, hogy a befejezés is az élet része. Aki pedig hisz a túlvilágban, az abba is tud kapaszkodni, hogy a halál nem végleges állapot. Nem pont egy élet-mondat végén, hanem kettőspont – egy új kezdet, az igazi valóság nyitánya.

Fel lehet készülni a halálra?

Fel kell rá készülni úgy, hogy igazából nem tudunk rá felkészülni. Ami adott, hogy rendezhetjük a hátramaradó kapcsolatainkat, a vitáinkat, a lelkiismereti terheinket. Ez mindenkinél más. Nem gondolom, hogy bárki is úgy szembesülne a halállal, hogy minden frankó, jöhet! Mindannyiunkban vannak kétségek és fájdalmak. Végtére is ez egy magányos harc, és kívülállóként a legtöbb, amit tehetünk, hogy a szavainkkal, a jelenlétünkkel, a figyelmünkkel éreztetjük vele: „Nem vagy egyedül!” Mert hát végső soron a krisztusi ajándékunk az, hogy reménységünk lehet: nem a halálra, hanem az Életre készülünk.