Gazda(g)ságok tanítása – Gondolatok a családi sír mellől

Szocio

Gazda(g)ságok tanítása – Gondolatok a családi sír mellől

Gyermekeim kicsi kezeit fogva állok a családi sírhant előtt. A 3-4 generációval előttem élt szigetközi parasztemberek egyszerű rendjébe nem illik a gravírozott márványlap, a sírboltot vastag borostyántakaró borítja, a fejfa helyén tiszteletet parancsoló régi kőoszlop magasodik. Jó lenne kérdezni tőlük. Jó lenne tudni, hogyan volt akkor, hogyan igazították a gazdaság és a család dolgát. Jó lenne úgy érezni a növények rezdüléseit, egy pillantásból érteni az állat kedvét, ahogyan azt ők tudták. A XX. század poklainak kilátástalansága közepette a föld mellé keresztet állítottak és fasort ültettek. Mert így volt – s lenne ma is – Rend.

Nem volt módom beszélni velük. A történelem viharjai a családtól nem csupán a szűkebb gazdaságot, de az egykori TSZ-be erőszakkal és fenyegetésekkel besorolt földet is messze sodorták. A kulákként elszenvedett végeláthatatlan megaláztatásoknak, előre megírt, minden valóságalapot nélkülöző ítéleteket követő börtönéveknek és a kommunista rendszer ezerféle aljasságának nyomasztóan közeli emléke miatt a változás éveiben nagyszüleim termőföldet „már csak legfeljebb virágcserépben” kívántak látni. Az egykori parasztságnak igencsak szűken mért kárpótlási jegyek így aztán a régi földeknek számunkra is csak töredékrészét hozták ismét haza – osztatlan közös útvesztőbe kényszerítve egykori gazdáikat.

Jó lenne beszélni dédapáimmal. Azokkal, akik számára 1848 szabadságharcának története még gyermekkori élőbeszéd lehetett, akik a Szigetköz és Csallóköz egymástól elválaszthatatlan folyam-labirintusát és szigetvilágát még idegen kezek által rajzolt határok nélkül egységben gondozták, s kiknek a teremtő munka helyszíne egyúttal az otthonukat jelentő élettér is lehetett. Ők voltak, akiket felmenőik még életük példájával okították a teremtett világ rendjét őrző és segítő gazdálkodás tisztes menetére, de ők voltak az utolsók is, akik ezt a szerves tudást átadhatták gyermekeiknek, az én nagyszüleimnek.

Nagyszüleink generációjának világra jövetele határozott és életigenlő válasz is lehetett a magyarság végső megtörésének akkori kísérletére, Trianon igazságtalanságára. Bár a Szigetköz és Csallóköz korábbi szabad világát átjárhatatlan vonal vágta ketté, az egykor kiterjedt gazdaság egyes területeit „odaátra kerítették”, a megmaradt földek az évszázados paraszti tudásnak köszönhetően még így is bőkezű gazdagsággal látták el a családot.

A régi gazdaság Trianon által megmunkált koporsójába a második háború verte a következő szeget. A kicsi parasztház konyhájának fénye egyszerre világította meg a Magyar Királyság végső háborújának, s a Don-kanyar poklából hazatért honvédnek arcát. Dédapám s nagyapám a gazdaság igazítása helyett idegen hatalmak által ránk kényszerített háborúk történéseiről hallgattak.

Falunkba az orosz hadsereg húsvét vasárnap reggel érkezett,

Dédapám ugyanekkor az ünnepi csizmájában indult a templomba. A lélek ünnepét a világnak is jelző öltözet darabjait csak a legkivételesebb alkalmakkor hordták, az úton-útfélen, munkahelytől esküvőig viselt öltöny helyett akkor még valódi ünneplőjük volt.

Az apró termetű kozák, aki házunk kapujában dédapámra fegyvert fogott, tudtán kívül a csizmánál sokkal többet is elvett: a feltámadás és az új élet évezredeken át érinthetetlen szentségébe rondított bele. Mert vannak dolgok, melyekhez nem nyúlunk. Mert vannak határok, melyeket pusztán emberségünk okán egyszerűen nem lépünk át. Az ünnepi csizma leparancsolása a régi Rend földre taposása, a régi Rend emberének lecsupaszítása is volt.

A rendszer aljas kegyetlensége elfordította a földtől a családot. Miközben az egykori szérűskert elkobzott területét a községi tanács felparcellázta, nagyszüleim – hogy gyermekeiket kímélni próbálják az általuk átéltektől – szüleimből értelmiségit neveltek. S bár ők a földtől és a gazdálkodástól igen távol kerültek, a régi értékrend mégis példa volt számukra: szakmájuk legjobbjaivá váltak. Noha gyermek városon voltam, nekik köszönhetően a vidék és a régi gazdaság értékei mégis a mindennapjaim része voltak.

Az iskolák kijárása után saját családi gazdaságunk alapjait építem, könyvespolcomon ott sorakoznak az egyetem és a doktori iskola különféle kurzusainak szakkönyvei. S bár a szüleimtől örökölt tartás és értékrend alapvetően meghatároz és segít a mindennapokban, kutatom és próbálom élni a régmúlt gazdálkodás értékeit, a föld szélén állva mégis számtalanszor érzem magam erősen egyedül.

Mert annyi kérdés lenne, s nincsen, aki válaszoljon rájuk.

Igen sok tankönyvet levehetnék a polcról, ha valamilyen módon egy éven át dédapám napszámosa lehetnék... Mert ahogyan nagyanyóm sütemény-receptjeinek is mindig volt valami elhallgatott titka, amitől azok megismételhetetlenül különlegesekké váltak, úgy a föld dolgát is csak a vele való törődés során lehet igazán megérteni.  

Gyermekeim kicsi kezeit fogva állok a családi sírhant előtt. Bár e földi létben már nem kérdezhetem őket, dédszüleim és nagyszüleim itt vannak velünk, hogy aztán majd egyszer egy mennyei parasztház kicsi konyhájának fényében megbeszélhessük végre a gazdaság dolgait.

Mert így volt – s van ma is – Rend.

A nyitókép illusztráció.

Ajánljuk még:

NÉHA VISSZA KELL NÉZNI, HOGY TUDJUK, MERRE TOVÁBB – HOMEVÁGY AZ ÖRÖKSÉGEMHEZ
13 MONDAT, AMIBŐL MEGÉRTHETJÜK 1956 TRAUMÁJÁT
TEST, SZELLEM ÉS LÉLEK EGYSÉGE – HOMEVÁGY AZ ÜRMÖS PORTÁN