Budapest legjobb különleges helye – Ízelítő az Ízlelő étteremből

A villamoson elkezdtem a felvezetőt, mint valami előkészítést, hogy ne lepődjön meg, ha némelyik pincér furán mozog vagy beszél, vagy nem érti elsőre, amit mondunk. Ekkor láttam az arcán, hogy kezd befeszülni, és nem azért, amit mondtam, hanem attól, hogy itt magyarázok neki, és az érzéstől, hogy neki most valahogy viselkednie kell majd.

Hamar rájöttem, hogy hülye vagyok, mit papolok, bemegy, aztán úgyis észreveszi mi újság, és reagál, ahogyan tud.

 Így is lett. Beléptünk az étterembe, és egy mosolygós, kerekesszékes hölgy fogadott bennünket, aki javasolta, hogy inkább a bal oldalra üljünk, mert ott még meg vannak terítve az asztalok a napi menühöz. Elég késő volt már ebédelni, délután 3 óra körül járt az idő, de éhes voltam, és a pörköltes galuskán kívül is maradt még a napi választható ételekből. Nem is baj,hogy éppen nincs tömeg: így az asztalhoz leülve teljes egészében megfigyelhettem az enteriőrt, a vendégeket. Hatalmas ablakok, fényáradat, az asztalok mellől az Önkormányzat épülete előtti térre látunk, rohanó vagy sétáló emberekre, babakocsit zen állapotban tologató anyukákra, a napi dekását elégedetten elfogyasztó Bélára. Átellenben a Milliő Kávézó hűvöstől nem tartó, bátor vendégei már szívják magukba a gyenge napfényt. Fejünk felett, mintha egy pedáns óriáspók szőtte volna a lámparendszert, az asztalok körül szépen ívelt háttámlájú székek pihennek. Az étterem két végében a falon, hatalmas mozaikfotót ábrázoló tapéta simul.

Egy alacsony, lófarkas lány lép oda hozzám poharakkal a kezében, hogy felvegye a rendelést. Barni semmin sem szorongva egy bodzaszörpöt kér kedvesen, de már az első pillanatban kiszúrta a játéksarkot, és nagy vehemenciával egy tornyot épít a méretes építőkockákból. Szóval őt elvesztettem egy időre, így egyedül üldögélek tovább.

Minden asztalra ki van téve egy kis füzet, amelyben pár sor áll arról, hogy az

itt dolgozók között van autista, fizikailag vagy szellemileg sérült dolgozó,

így, annak ellenére, hogy mindenki a maga maximumát teljesíti, türelmünket kérik, ha valami nem az elvárt tempóban zajlana. Közben egy angol család érkezik három gyerekkel, nagy lendülettel, sok sapkával és anorákkal, egy harmincas pár veszi át a nyíló ajtót gagyogó kisbabájukkal. Az ajtón túl egy idős házaspár kíváncsiskodik befelé. Mellettem egy anyuka eszik, arcán a világ békéjével, iker babái kint alszanak a napon, csak egy üvegfal választja el őket. A bárasztalnál középkorú férfi melengeti párja kezét, kávéznak. Drámáért nem ide tér be az ember, az biztos.

A mandulavágású szemű lány visszajön: „Elnézést 3 dl-es vagy fél literes szörpöt kértetek? Elfelejtettem”.  Megbeszéljük, hogy marad a 3 decis és semmi baj, ráérünk. Pár perc múlva egy szégyenlős, de határozott srác lép oda hozzám, hogy felvegye az étel rendelését. Fogalmam sincs mitől hátrányos helyzetű, de ennek tulajdonképpen nincs is jelentősége most. Parajlevest kérek és tepsiben sült fetás zöldségeket. Mindent hamar és szépen kihoz, érdeklődik, hogy ízlett-e. Én megdicsérem, mert tényleg nagyon finomak voltak az ételek.

Barni közben megállíthatatlanul építi a felhőkarcolót, néha oda-odajön hozzám, hogy igyon. Köré gyűlik a lófarkas lány és egy másik, magasabb termetű, szemüveges lány. Épp olyan lelkesek, mint Barni: „Húú, ez szerintem legalább 170 cm magas, de mondjuk simán lehet, hogy 175 cm, de semmiképpen nem több 180 cm-nél!” –mondja a magas lány, teljes izgatottsággal. Nagyon aggódnak, hogy hamarosan eldől, és mind Barnira esik, aki majd megüti magát, de megnyugtatom őket, hogy nem lesz baj, és instruálom Barnit, hogy álljon fel a padra, és kezdje visszabontani a felhőkarcolót.

Eközben a torony magasságától már Bibliai történetekre terelődött a szó a lányok között, mert kiderült, hogy a lófarkas lányt is Esztinek hívják, egyből, mint egy leckét meséli a név eredetét, a biblikus jelentőségét, majd ugyanezt a Barnabás névvel folytatja. A másik lány közben még mindig a kockák magasságát tippelgeti, nem köti le Eszti elemzése a nevekről. Én végeztem már rég, és mennék, de Barni nem akar. Jól érzi magát a kockák és a gyermeklelkű lányok társaságában.

Gondoltam csinálok róla egy fotót, meg akkor már egyet az étteremről is. Visszanézve a képeket, szólok neki, hogy jöjjön csak, és nézze meg milyen érdekes, ezen a képen milyen jól látszik, hogy a mozaikfotó élesen kirajzolódik, míg innen a székről nem teljesen kivehető mi van rajtuk. Ez nagyon tetszik neki, nézi a fotót, nézi a falat, nem érti, hogy lehet az, hogy innen az asztaltól nem, de a fotóról jól látszik egy kisgyerek arca, a másikon meg egy mosolygós család.

 

„Látod, – mondom, mert megint magyarázni kezdek – ez olyan, mint az élet dolgai. Néha távolabbról kell nézni, messzebb kell menni, hogy meglássuk a lényeget, hogy megértsük a dolgokat. Ezek a jófej lányok és fiúk is kicsit ilyenek, mint a mozaikkép. Ha nem rohansz, türelmesen figyeled őket, hunyorítasz, meglátod őket”.

A Hegyvidéki Ízlelő étterem a 12. kerületi Böszörményi úton található az Önkormányzat épületének az oldalsó térre néző részében. Alapítója, Mészáros Andrea 2007-ben Szekszárdon indította el az országban az első, megváltozott munkaképességűeket és hátrányos helyzetű embereket foglalkoztató Ízlelő éttermét. Ez akkora siker lett, hogy egy éve úgy döntött, Budapesten is nyit egyet.

A fővárosi étteremben 18 megváltozott munkaképességű dolgozót foglalkoztatnak, őket egy ép mentor segíti, ha valamilyen lelki, fizikai gubanc közbe szólna. Az éttermet egy ép és profi üzletvezető és két szakmailag kiemelkedő séf viszi.

Dél körül már rengeteg ember tér be hozzájuk az ízletes napi menüket keresve, sok visszajáró vendégük is van, ami Andreának külön öröm, hiszen senki nem fog csupán együttérzésből ott enni minden nap. Szigorúan be kell állni a hagyományos éttermek versenysorába és kivívni a helyet maguknak, amit minden nehezítő tényezőt félretéve is, csak magas színvonalú szolgáltatással lehet. A következő idők feladata az lesz, hogy az embereket délután és este is bevonzzák egy kávéra, finom italokra, szendvicsre, házi tekercsekre, süteményekre. Egyre gyakoribb, hogy születésnapot, zsúrokat, összejöveteleket is ide szerveznek, az amúgy Andrea szerint nagyon empatikus, nyitott és kedves kerületiek. 

Fotók: Szakácsi Eszter