Szocio

„Arról sincs fogalmunk, hogy alakul a következő fél napunk” – Napló Kárpátaljáról

Megközelítőleg két hete került előtérbe erőteljesen az ukrán–orosz háború lehetősége. „Nem féltek? Nem csomagoltok? Mi lesz veletek, ha kitör a háború?” – kérdezték anyaországi barátok, sajtós kollégák. Nem féltünk, nem csomagoltunk. Évek óta háború dúl az ország keleti részén. Kárpátaljai katonák, magyar fiúk, fiatal apukák haltak meg a fronton. Hozzászoktunk a bajhoz – gondoltuk. De arra, ami történt – talán pont az állandósult rossz miatt –, nem számítottunk.

Nincsenek könnyű évek a hátunk mögött. Megpróbáltak minket megfosztani a jogainktól: a magyar nyelvű oktatástól, az anyanyelvhasználatunktól. Az ország gazdasági lejtmenete miatt pedig egyre csak soványodott a pénztárcánk. De az offenzívára, amit Oroszország Ukrajna ellen indított, egyetlen, kisebbségek elleni jogsértés sem adhat felmentést, megfelelő indokot.

Az egyre elhatalmasodó pusztításból, a növekvő civil áldozatokból a vak is látja: Moszkva nem az ukrajnai oroszok védelmében kezdett háborút. 

Kárpátalján jelenleg csend van. De ebből a csendből üvölt egyfajta állandósult nyugtalanság.

A tehetetlenség marcangolja azokat, akik a határ túloldalán kerestek biztonságot. Féltik az itthon maradottakat, és bizonytalanok. Nem tudják, hogyan tovább. Hagyják hátra az eddigi életüket? Keressenek munkát, mielőtt kifogynak az összekuporgatott tartalékból vagy várják ki, hogy milyen irányba fordul a világ? 

Akik itthon maradtunk, tesszük a dolgunkat, de nehéz fókuszálni. 

 

Együttérzünk mindazokkal, akik menekülésre kényszerültek, mert veszélyben forgott az életük. Együttérzünk azokkal, akiknek át kellett élniük a bombariadókat, a becsapódó lövedékek hangját. Lehetőségeinkhez mérten segítjük a megyébe érkező rászorulókat, és bízunk abban, hogy nekünk soha nem kell átélnünk hasonlót.

De korántsem örülünk azoknak, akik becsmérlően utasítják el a segítségnyújtást, nem viszonyulnak tisztelettel a helyiekhez, pusztán azért, mert többet ér a terepjárójuk, mint a legtöbb lakos családi háza. Megdöbbenéssel nézzük a férfiakat, akik a szórakozóhelyek és az alkoholárusítás hiányát fájlalják, miközben fiainkat, férjeinket bármikor a frontra hívhatják.

 

Ami a közhangulatra a leginkább jellemző most, az a bizonytalanság. És egyfajta magunkba fordulás.

Mintha egy világ választana el az anyaországi ismerőseinktől, barátainktól, akik a mindennapi problémáikról, vagy a jövőbéli terveikről mesélnek, miközben nekünk arról sincs fogalmunk, hogy alakul a következő fél napunk.

Ugyanakkor mérhetetlenül büszkék vagyunk rájuk: a Kárpát-medencei magyarság az elmúlt napokban tettekkel – szállásfelajánlások, pénzügyi segítségnyújtás, fuvarozás, önkéntesség – bizonyította, hogy milyen az egy nemzethez tartozás.

Mi itt jelenleg egy dolgot szeretnénk: békét. Békét az országban, amelynek állampolgárai vagyunk. Békét a megyében ahhoz, hogy hazajöjjenek, akik úgy érzik, itt van a helyük. Hogy tudjanak, tudjunk tervezni.

És hogy legyen még – hetek, hónapok, évek, évtizedek múlva is – kárpátaljai magyarság.

  

 

Ajánljuk még:

„Ki szeretném emelni a gyerekeket a háborús hangulatból”– a kárpátaljai Folkműhely és a vezetője, Becske Adrienn

Becske Adrienn fiatal felnőttként Budapestre költözött egy jobb élet reményében a kárpátaljai Viskről. Aztán teltek az évek, ő pedig egyre inkább úgy érezte, az a jobb élet mégiscsak a szülőfalujában várja. Ma ő a település egyik motorja, olyan ember, aki háborús időkben is tudja a lelket tartani a gyerekekben, miközben nem szűnő lelkesedéssel tanítja nekik a népzenét. Riportunk.