„Anya, nagyon sajnáltalak, mikor apa bántott téged” – Élet egy évvel a bántalmazó kapcsolatom hátrahagyása után

Itt hagytuk tavaly abba: 

„Évekig tartott, hogy feldolgozzam a saját gyerekkori lelki és fizikai sérüléseimet, és letegyem a keresztemet. Azt mondhatom, hogy nekem az egy évig tartó családállítás-terápia hozta el azt a belső bizonyosságot, hogy merjek lépni az egészségem és a boldogságom érdekében. Férjemmel először párkapcsolati tanácsadáson jártunk 4-5 alkalommal, mert őt is rendszeresen bántották gyermekkorában. Később pszichológushoz is járt, a szakember által adott feladatokat rendesen megcsinálta, de semmilyen önreflexiót nem gyakorolt, nem nézett magába, nem változott semmi. Arra gondoltam, hogy ebbe belebetegedhetek később, hogy ugyanezt fogja csinálni majd a gyerekeinkkel, hogy ne adj’ Isten, egyszer a lányom majd egy ilyen férfit hoz haza.

Végül nem bírtam kivárni a magamnak felállított határidőt, mert egyre gyűlölködőbb lett, így elkezdtem lakást keresni, intéztem a papírokat. Elmondtam neki, hogy nem bírom tovább, majd elköltöztem tőle. Megegyeztünk az elején, hogy normálisan, rendesen folytatjuk le a válást a gyerekekre tekintettel, és bár rögtön lett valakije, akkor már az sem érdekelt. Viszont mikor később kiderült, hogy nekem is van valakim, elmondott mindennek, és kifejtette, hogy én nőként nem tehetem ezt, ő viszont férfi, az más.

Mindent kitalált az utóbbi hónapokban, hogy ne menjek. Sokszor keresztbe tett nekem, lejáratott, hazudott rólam, az első albérletet el is buktam miatta, de mindig észnél voltam, és mindenről szerződés és papír van, így van mivel megvédenem magam.

Ma ott tartok, hogy bár még folyik a válás, de hálás és boldog vagyok, hogy van egy szép albérletem, hogy 15 éve szeretem a munkámat, hogy képes vagyok eltartani a gyerekeimet egyedül. Ha ennek tetejébe még egy jót sportolok vagy a barátaimmal találkozom, én már nagyon elégedett vagyok.”

A tavaly megjelent cikket, benne a verbális bántalmazás kibontakozásával és a kiugrás történetével ITT TALÁLJÁTOK.

 Melinda történetének folytatása:

„Miután otthagytam a férjemet, egy fővárosi lakótelepen voltunk albérletben a gyerekekkel, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Minden kényelmes volt, de egy idő után rá kellett, hogy jöjjek, hogy mégsem vagyunk odavalók, mert mi szabadsághoz, hajnali ébredéshez, nagy kerthez és rengeteg mozgáshoz vagyunk szokva.

A korábbi, Budapest környéki házunk zsákutcában feküdt egy erdő mellett, kilátással egy gyönyörű dombságra. A házhoz egy kis gazdaság is tartozott, pulykát, csirkét, fürjet, libát, nyulat, kecskét, birkát is tartottunk, az volt a terv, hogy önellátóak legyünk. Ehhez viszont nem csak területi vagy anyagi adottságok kellenek, hanem egy társ is – ezt megtanultam.

Az, hogy tuskót cipelek terhesen, nincs rendjén.

Korábban hat évig éltünk ott, és ha sokszor éreztem is a magamra utaltságot, az volt az én közegem.

Az ott töltött évek során – ahogy az a legtöbb kapcsolatban lenni szokott – a gyerekek és a napi teendők elterelték a figyelmet magunkról és a sűrűsödő gondjainkról. Aztán egyre világosabbá vált, hogy a férjem nárcisztikus személy. Az ilyen típusok ügyesen elhitetik, hogy ha valami rossz történik, akkor a másik tehet mindenről. Intenzíven tudnak szeretni, de nem mindegy, hogy szavak mögött milyen tettek rejtőznek. Egy stresszhelyzetben, ahol nincs idejük álarcot húzni, a valódi énjük előjön, ezért fontos, hogy figyeljünk egymásra, a barátainkra, hogy ha kell segítsünk egymásnak!

Már sajnálom, hogy nem avattam be előbb a barátaimat a kegyetlen dolgaiba, mert akárhogy is igyekszik az ember, nem vagyunk képesek magunkat kívülről reálisan látni. Mi nők érzelmesek, gondoskodók vagyunk, meg akarjuk változtatni az összes férfit, pedig ez nem a mi feladatunk! Egyáltalán nem szabad benne maradni egy ilyen kapcsolatban – ma már látom ezt én is. Ehhez kellett az is, hogy a férjemmel legalább öt pszichológusnál jártunk, nagy erőkkel próbáltam megmenteni a házasságunkat, komolyan vettem a terápiás feladatokat. Látszólag ő is mindent megtett, mégsem történt érdemi változás. Ezután döntöttem el, hogy elhagyom, bár a válás kivitelezése sem volt egyszerű.

Nulláról is újrakezdeném bármikor: elhagyni ér

A vírushelyzet lecsengésével egyidőben, végre elkezdtek megindulni az ügyintézési folyamatok a bíróságon, és megérkezett a levél a tárgyalásról.

Abban biztos vagyok, ha nem papíroztam volna le mindent, a férjem anyagilag ellehetetlenített volna. Eredetileg úgy volt, hogy minden költséget közösen állunk, de nem egyenlített ki semmit. Persze, ő úgy érzi, hogy mindent megtesz és nekem nem jó semmi, de az idő mindent tisztáz, ma már a barátai is látják, hogy mi az igazság.

Megmondtam neki, hogy nem lenne jó hosszú évekig elhúzni a válást, mert a gatyája is rámegy majd. Ekkoriban a kapcsolatunk is jobbá vált, végre megegyeztünk, és kifizette a ház felét, cserébe lemondtam jópár költségről, mert a nyugalmam többet ér, mint hogy foggal-körömmel ragaszkodjak az utolsó forinthoz. Az az idő, amit az ember elveszteget, nem jön vissza soha, én szeretném boldogan élni az életemet. Még abban is biztos vagyok, ha mindenről lemondtam volna, onnan is felállnék. Még egyszer nem engedném, hogy alárendeljem magam egy másik embernek, mert a valódi szeretet nem erről szól.

Ma már teljes boldog életet élek. Visszaköltöztem a gyerekekkel a régi falunkba, az új ház fekvése ugyanolyan, szép kilátásunk is van, csak a falu másik végén. Félévi egyezkedés, papírmunka után dűlőre jutottam a férjemmel, decemberben kimondták a válást, megegyeztünk a gyerektartásban, ami bőven a minimum alatt van (40 000 Ft a két gyerekre) – a semminél több. Egyébként úgy látom, igyekszik jó apa lenni, de ez nekem is sok munkával jár, mert extrán stabil, szeretetteljes hátteret kell biztosítanom a gyerekeknek és figyelnem kell, hogy a mi érzelmeinktől, sérelmeinktől függetlenül épüljön a kapcsolatuk.

Most már azt mondhatom, hogy anyagilag és érzelmileg is lezártam ez a házasságot. Már nem tud belerángatni a játszmáiba,

az első feladatom az volt, hogy a pszichológusom segítségével megtanuljam, hogyan húzzam meg a saját határaimat, amit nem engedek többé, hogy bárki átlépjen.

Pár hete műtöttek endometriózissal, azt gondolom, hogy összefüggés van a pszichés dolgok és fizikai tünetek között, de reménykedem benne, hogy már nem fog többé kiújulni, mert azt érzem, hogy mind fizikailag, mind mentálisan megoldottam azokat a problémákat, melyek hozzájárulnak egy ilyesfajta betegség kialakulásához.

 

Új utakon

Szeretek pezsegni, szerelmesnek lenni, szükségem van egy férfi közelségére, fiatal vagyok és élni szeretnék. Ahogy szabadidőm van, megyek edzeni, jelenleg 50 kg vagyok, míg a második szülésem után majdnem 100 kg voltam. Egy éve van egy új párom. A mostani kapcsolatom jó működéséhez arra van szükség, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mindketten hozunk magunkkal egy korábbi életet, gyerekeket, érzelmeket, sérüléseket, egyszóval batyut. Ezeket a batyukat összehangolni, egymás bizalmát elnyerni, nem könnyű, sok munka és türelem kell hozzá. 

Egy bántalmazó kapcsolat után, furcsa és új érzés, hogy bármikor kérhetek vagy mondhatok valamit és a párom megcsinálja azt nekem és segít!

Nagyon jólesik, hogy nem kell már fát vágnom vagy bojlert szerelnem.

Az ex-férjemnek soha semmi nem volt elég, mindig, minden rossz volt amit csináltam, de ez nem belőlem, hanem az ő békétlenségéből fakadt. A számomra ideális férfi viszont boldog attól, amit adok, igyekszik viszonozni a szép gesztusokat és támogatást, segítséget nyújtani. Ez szuper érzés.

Vele úgy döntöttünk, hogy akkor leszünk együtt, amikor szabadidőnk van, ezért több, mint fél évig nem mutattam be a gyerekeimnek őt, hogy ne zavarodjanak össze, így is sok változás érte őket az utóbbi időben. De most, hogy minden rendeződött az életem, egyre gyakrabban érzem, hogy ők is a részesei akarnak lenni a boldogságomnak.

Minden hasonló cipőben járó nőnek üzenem, hogy nehéz váltani, de le kell mondani dolgokról a boldogság érdekében. Fel kell állni, tenni kell érte és sikerülni fog az új élet! Vajon jó példát mutattam volna a gyerekeimnek, ha abban a kapcsolatban maradok? Vártam volna meg, míg fizikailag is bántani kezd? Mert szerintem a gyerekek előtt nem lehet a végtelenségig titkolni egy ilyen helyzetet. A kislányom azt mondta nemrég, hogy „anya, nagyon sajnáltalak, amikor apa bántott téged.”

Melinda történetét Szakácsi Eszter jegyezte le

***

Tudjuk, hogy egy – bárminemű – bántalmazó kapcsolatból kiszállni nagyon nehéz, lelkileg és sokszor anyagilag is. Melinda története csak egy a sok száz eset közül: nem recept, nem útmutatás. Egy pozitív példa. Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, fontos tudnod: hazánkban elérhetőek segélyvonalak, áldozatsegítő központok, támogatócsoportok, több otthon – közöttük titkos menedékház is –, ahol lakhatást nyújtanak a családjuk elől menekülő bántalmazottaknak. Ha téged bántalmaznak, vagy ismersz olyat, akinek segítségre lenne szüksége, ezen az oldalon találsz konkrét információkat arról, ki segíthet.