„Ahhoz az épülethez mennék, aminek visszhangzik az eleje” – hogyan közlekedik egy látássérült?

Kezdjük az alapoknál: hatalmas koncentrációra van szükségünk egy útvonal lejárásakor. Mi nem tudunk nekiindulni csak úgy a világnak és eljutni A-ból B-be. Persze vannak, akik megcsinálják, mert bátrak és profik, de még nekik is rengeteg dologra oda kell figyelniük. Nálunk nincs olyan, hogy csak kimegyek járni egyet, mert ahhoz van kedvem. A közlekedés számunkra folyamatos összpontosítás és agymunka. (Talán kutyával picit kevésbé, mint bottal, hiszen ők sok akadályt automatikusan kerülnek velünk és rengeteg mindent tudnak, amit egy fehérbot nem, de ott is megvannak a kulcsfontosságú dolgok, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni. De erről később.)

Ha útnak indulunk, a legfontosabb, hogy használjuk az érzékszerveinket, és hogy ezt jól tegyük. Nekünk minden támpont lehet. Egy illat, ami alapján tudhatjuk, hogy elmentünk egy adott üzlet, vagy annak a szellőzője mellett, egy repedés az út burkolatában, egy ház falának, vagy kerítésnek visszaverődő hangja, egy zúgó áramszekrény, és persze akinek van látásmaradványa, arra is bőven támaszkodik. Az ilyetén észlelések fontossága viszont azt eredményezi, hogy

egész máshogy értelmezünk egy útvonalat, mint a látó társaink.

Így lehet, hogy amikor mi pillanatnyi megingás után azt kérjük egy segítőkész járókelőtől, hogy kísérjen el minket a pékségig, nem oda akarunk menni, csak támpontot szereznénk. Tudom, hogy ha a pékséget a bal oldalamra veszem, akkor egyenesen továbbhaladva egyszer csak kiszélesedik majd a tér, és megváltozik a kövezet, utána majd tőlem jobbra lesz egy kerítés, amit követni kell a sarokig. Azzal pedig, hogy „kérem szépen, ahhoz az épülethez mennék, aminek visszhangzik az eleje, amikor elhaladok mellette”, nehéz mit kezdenie az egyszeri segítőnek, így hát marad a pékséges megoldás. Így, ha segítenél egy vaknak és azt látod, hogy egy számodra értelmetlen ponthoz ragaszkodik, ne akard mindenáron tudni és ésszel felmérni, miért pont oda akar menni, ahova! Nekem például az egyik útvonalamban van egy aluljáró, amin ha az egyik helyre megyek, át kell menni, viszont ha a másikra, akkor nem, de akkor is fontos, hogy megtaláljam a lépcsőjét kutyával együtt. Az emberek nem szokták érteni, minek állunk meg a lépcső előtt, és miért adom a jutalomfalatot a kutyusnak, ha utána egy határozott mozdulattal fordulok 180 fokot és elindulok visszafelé.

Az is gyakori jelenség, hogy egy útvonalat kívülállók számára túlbonyolítunk, hosszabb gyaloglással közelítünk meg egy pontot, ahová akár két perc alatt is eljuthatunk. Ez pedig sokszor azért fordul elő, mert

az útvonal rövidségével szemben előnyben részesítjük a biztonságot.

Lehet, hogy a rövid útvonalon van egy olyan pont, ahol nagyon könnyű eltévedni, vagy éppen egy olyan átkelő, amivel bajban vagyunk és inkább kerülünk, csak az hadd maradjon ki.

Átkelést jól kivitelezni egyébként nagyon nehéz, főleg az elején. Tudnunk kell, hogy adott átkelőnek milyen a széle, van-e járdaszegély, és ha van, milyen irányba kell beállni hozzá képest, és hová kell átérkezni. Azt is meg kell tanulni, honnan jöhetnek autók és mikor indulhatunk el biztonsággal. Legtöbbször a ránk merőleges, vagy a velünk párhuzamos forgalom a jó viszonyítási pont, de van olyan is, hogy gyakorlatilag bármilyen irányból jöhetnek, és lámpa sincs, bár ahol van, ott se feltétlenül tudunk hozzá igazodni, hiszen a városban hiába van sok átkelés, ahol egy távirányító segítségével meg lehet beszéltetni vagy kattogtatni a lámpákat, ezeket a környék lakói gyakran lehalkíttatják. Én egyébként se szeretem őket, mert gyakran olyan forgalmas pontokon vannak, ahol ha megnyomom a távirányítót, hirtelen akár három átkelő lámpája is elkezd beszélni, én meg akkor válasszam ki, melyik kell nekem.

Vagyunk néhányan, akiknek bizonyos átkelések rémisztően hatnak, mi akár több kört is kivárunk, hogy valakitől megkérdezhessük, biztosan mehetünk-e. Sok, nagyon önálló sorstársunk lenézi az ilyen viselkedést, de nem mindenkinek ugyanaz az erőssége a közlekedés során. Én például többet használom a szaglásomat az átlagnál, megrögzött illatmániásként fura is lenne, ha nem tenném, más meg jobban és bátrabban tud átkelni. Mióta kutyás vagyok, egy másik lény életéért is felelek, így duplán nem engedhetem meg magamnak, hogy felelőtlen legyek. Ettől függetlenül szép lassan bátorodom, kutyával már csak azért is könnyebben kelek át bárhol, mert ő ki tudja javítani, ha ferdén indulok neki az átkelőnek, de

tisztában vagyok a saját szükségleteimmel,

és ha van egy hely, amitől tartok, úgy számolom ki az útvonalamat, hogy legyen időm ott segítséget várni.

Vannak látássérültek, akik használnak különféle GPS alkalmazásokat. Én is megpróbálkoztam néhánnyal, de nekem, akinek eleve voltak, vannak stresszes helyzetek a közlekedésben, ezek csak rontottak a helyzeten. Azt szeretem, ha minél kevesebb dologra kell figyelnem, azokra viszont minél élesebben tudok összpontosítani, annál jobb, ebbe pedig nem fér bele, hogy valami beszél a fülemen. Engem egyébként is arra tanítottak, hogy nem telefonozgatunk, nem fülesezgetünk az utcán, és nekem ez így teljesen jó. Emellett minden elismerésem azoké, akik tudják helyesen használni, értelmezni ezeket az alkalmazásokat és a segítségükkel bármilyen ismeretlen útvonalnak nekivágnak, de magamtól most már nem várok ilyet.

Sokan gondolják, hogy a kutyázás jóval egyszerűbb, mint a fehérbotos közlekedés. Ezzel a nézettel valamennyire tudok azonosulni, ám a kutyás közlekedésnek is megvannak az egész más jellegű nehézségei. A kutyával együtt kell működni, értelmezni kell a jelzéseit, meg kell tanulni, mikor bízzam rá magam, és mikor kell nekem átvenni a vezetést. Az útvonalnak ugyanúgy a fejemben kell lennie, csak éppen jóval kevesebb támpontot használok aktívan, hiszen a kutya látja őket helyettem. Fontos viszont, hogy tényleg ott kell lenni mentálisan, mert a

kutyának is lehet rossz napja, lehet fáradt, eltévedhet, fájhat a hasa, történhet akármi – ilyenkor pedig ha nem tudok rásegíteni, csak várok a csodára, az nem vezet jóra.

Amiben nagyon nagy előnyünk van fehérbotos társainkkal szemben, az a biztonság. Van az a helyzet, amikor szép nyugiban megyünk előre a kutyussal, valaki pedig elkiáltja magát, hogy vigyáááázzz! Mire kiderül, hogy volt ott egy tábla, egy elektromos roller, vagy egy tócsa, mi azt már rég kikerültük. Könnyen felszállunk a járművekre, hiszen a kutyát csak ajtóhoz kell küldeni, azt pedig akkor is talál nekünk, ha a busz valamivel messzebb áll meg attól a ponttól, ahol egyébként szokott. Sokunknak pedig érzelmileg is jobban esik, hogy van egy társunk: jóval kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak, sajnálatra méltónak, mint akkor, amikor még nem volt kutyánk.

Szeretném azt mondani, hogy én minden vakot kutyásítanék, de ez nincs így. Vannak olyan emberek, akiknek nem való kutya, szerencsére ezzel legtöbbször ők is tisztában vannak, és az iskolák is megválogatják, kinek adnak társat. Ezenkívül azok, akik jól közlekednek fehérbottal, nem is szoktak kutyára vágyni, vagy ha mégis, ezerszer átgondolják, hogy tényleg alkalmasak-e az állattartásra, vagy csak hirtelen fellángolás az egész. Büszke vagyok rájuk a bölcsességükért, belátásukért.

Valahogy így van a mi közlekedésünk. Ha pedig segíteni szeretnél, kérlek, ezt a tíz aranyszabályt tartsd szem előtt!