A szegény arcfestő panaszai, avagy szülőtípusok, akik között jobb, ha nem ismersz magadra

Már az elején szeretném leszögezni, hogy a gyerekek (legalábbis az a körülbelül 500, akit idén nyáron kipingáltam) mind aranyosak, és nemcsak azért, mert milyen lenne egy kutyusnak kifestett hatéves, ha nem aranyos, hanem azért is, mert úgy vettem észre, hogy az óvodástól kezdve a kisiskoláson át a néha-néha odatévedő kamaszokig nagyon sokfélék, de van valami, amibe legtöbbünk előtt járnak: nyitottak. Rám is, egymásra is, a hétvége programjaira is. Azt hiszem ez az a tulajdonság, amit a legjobban szeretek a gyerekekben.

A másik leszögeznivaló, hogy a rengeteg szülő túlnyomó többsége ugyanolyan rokonszenves, mint az általuk nevelt gyerekek. Viszont találkoztam szülőkkel, akik negatív példaként ragyognak előttem: ők megmutatják, milyen nem szeretnék lenni soha a gyerekeimmel. Róluk szól ez a cikk, ami inkább hajmeresztő tapasztalatok sommázása, mintsem általánosítás. 

Akik a gyerekek felé nem empatikusak

Szituáció a következő: apokaliptikusak a körülmények, körülbelül 30 kisgyerek áll sorba, ami két arcfestővel számolva is több mint kétórás várakozást jelent. Apuka nagy dilemmában van: azon gondolkodik, hogy a horoszkópját vagy a kedvenc autómárkajelzését festesse-e magára, ha már egyszer úgyis kivárja a sort a kisfiával. Közben többször is elmondja, hogy ő is megérdemli az arcfestést, hiszen a sort ő is végigüli. Nekem is nagy a dilemmám: vajon megsértődne-e az apuka, ha megkérném, hogy nézzen hátra a mögötte álló sorra és döntsön „felnőttesen”. A sors megsegített: apuka másik gyermeke visszatér a kézműveskedésből, arcot akar festetni. Apuka hirtelen önfeláldozó pelikánná változik: „Tudod, mit, kicsim? Mégse festetem magamra a skorpiót, ideengedlek az ÉN helyemre!” Büszke magára, átadta a helyét.

Kevésbé humoros az a jelenet, amikor egy másik apuka a sörét kortyolgatva áll fölöttem. Előtte néhány cigiszünetre már kiment, bentre marad a sör. A kisfiát festem, épp a szeme alá kerül a kék festék. Apuka röhög: „segítsünk a néninek, behúzok neked egyet, akkor nem kell a kék festéket használnia.” Senki nem nevet, ezért folytatja: „de ha egy kicsit odaszorítom a fejed az asztalhoz, akkor azt a piros csíkot sem kell odafesteni!” A gyerekbántalmazás semmiképp nem vicces, de még ha az illető apuka soha nem emelne kezet a gyerekre, akkor is nagyon kínos ezzel viccelődni a rengeteg ismeretlen kisgyerek előtt: nem tudhatjuk ugyanis, nincs-e közöttük olyan, akinek ez a mindennapi, cseppet sem vicces valóság.

Evezzünk bájosabb vizekre: kedvenc jeleneteim egyike a nyitás. Kis festőkuckónk egy zárt térben van, elválasztva a külvilágtól. Döbbenetes az a 10 perc, amit a nyitás előtti megfigyelhetünk minden egyes alkalommal: körülbelül úgy lehet elképzelni, mint amikor az éhínség után az emberek találnak egy boltot, ahol van kenyér. Ilyenkor

a szülők vagy az ajtóhoz iparkodnak tolni a csemetéket, hogy a fotocella működésbelépésekor be tudják őket lökni, vagy maguk tolakodnak a 6-8 évesek elé.

Ez általában önismereti kérdés: a sportosabbak felmérik, hogy meg tudják előzni a friss generációt, a többiek helyesebbnek látják, ha az utódot készítik fel a nagybetűs életre. A lényeg ugyanaz: kapunyitáskor megindul felénk egy hullám. Kemény a verseny. Olykor egymásnak feszülnek az indulatok. A gyerekek esetében ez főleg furakodást és lökdösődést jelent, a felnőtteknél (itt inkább az anyukák brillíroznak) két altípus van. Az egyik, aki marad a felnőtt terepen: sértődött arckifejezéssel juttatja az anyatárs tudtára, hogy szerinte ők értek oda hamarabb. A másik típus picit lebiggyeszti az ajkát, megértő ráncok jelennek meg a homlokán, amint odafordul egy óvodáshoz: „ figyeeeelj csaaak: mi egy kicsit hamarabb értünk ide… de te is sorra kerülsz utánunk!” 

Ennek a jelenetnek van egy B-verziója is: anyukánk árgus szemekkel figyeli, hogy mikor lép ki egy gyerek a sorból, és kolbászol el 2-3 percre. A jellemzően 4-7 év közötti gyerek (úgy láttam, ők vétenek leggyakrabban a sorban állás íratlan szabálykönyve ellen) még nem jött rá, hogy azzal a varázsmondattal tudja kivédeni, hogy kikerüljön a pixisből, ha azt mondja, „jaj, meg kel néznem valamit, foglalod a helyem?”. Szóval Pistike vagy Pannika besokall és kiszínez egy dalmatát a szomszéd asztalnál, majd visszaállna a sorba. Ekkor anyuka ismét felveszi a nevelő szándékú hangsúlyt és azt mondja: „kiálltál a sorból, most úgy igazságos, ha újra beállsz”. Ezek az anyukák igen gyakran a trambulinozó csemetéjük helyett várnak a sorban, de náluk figyelhető meg az a jelenség is, hogy oldalról támadnak: ha a soron következő gyerek kicsit lassú, elélökik a sajátot, hogy 10 perccel hamarabb válhasson pókemberré az utód.

Mindig döbbenten nézem azokat a szülőket is, akik erőszakosan rá akarják venni a gyereket, hogy festessenek arcot, dacára annak, hogy a kicsit nem hozza lázba a program, esetleg kifejezetten nem akarja. Őket hibrid típusnak neveztem el, ugyanis ők nemcsak a gyerekekkel nem tudnak empatizálni, a felnőttek (ez lennék én) helyzetébe sem tudják beleképzelni magukat. Ezalatt azt értem, hogy szerény elképzelésem szerint egy felnőtt, ha látja, hogy az arcfestők előtt kígyózik a sor, és szemmel láthatóan a végkimerülés szélén állnak, nem nyomja be a sorba a gyereket, aki ráadásul ugrálóvárba akar menni. (Mert igen, bármennyire is szeretek arcot festeni, amikor a 12 órás munkaidő alatt egyszer sincs olyan, hogy ne kígyózna előttünk a sor, igenis örülök, ha valaki más elfoglaltság után néz.) A hibridek egyik legdurvább példája az az anyuka volt, aki – épp, midőn bejelentettem, hogy kiveszem a 10 perces vacsoraszünetemet – elém állt egy karonülő másfélévessel, aki szemmel láthatóan azt sem tudta, hogy hol van és ragaszkodott hozzá, hogy abban a szent minutumban fessem meg a gyermek arcát. Az öntudatlan életkorú gyerekek erőszakos festetését eleve nem értem, de ennek a kislánynak tiszta seb és kék-zöld folt volt a pofija. Kérdeztem az anyukát, hogy nem fáj-e a babának, hogy összefestem (a higiéniáról nem is szólva) de ő ragaszkodott a szívecskékhez és girlandokhoz. Ki érti ezt?

És elérkeztünk a kedvenc szülőtípusomhoz, azokhoz, akik

varázslatos módon visszarepülnek a gyermekkor tökéletes egocentrizmusába, és nem tudják elképzelni, hogy egy arcfestőnek is kell néha pisilni.

Vagy inni. Sőt, egy ebédszünetünk is van dél körül. Summa summarum minden alkalommal, amikor valamelyikünk feláll (mert felváltva végezzük ám az összes fizikai szükségletet) néhány szülő személyes sértésnek veszi az ügyet. A pisilést az utóbbi időben összekötöttem a koszos víz kicserélésével, ezzel megspórolva a sértett pillantásokat – rászoktam, hogy a pisit már nem is említem, csak a vízcserét, így sokkal jobb nekem pszichésen.

De az ebédszünet mindig  sötét indulatok forrása. „Hát nagyon köszönjük, két órája várunk, nem értem, hogy ő miért nem fér bele!” Esetleg: „jó, ide se jövünk többet. Várakoztatnak, aztán ki se festik a kisfiút.” Máskor: „őt még nem lehetne?” Ez utóbbi jellemzően egyszerre 4-5 szülő szájából hangzik el . Persze itt is van, aki tovább megy egy lépéssel: nemrég egy anyuka kierőszakolta belőlem, hogy  ígérjem meg, hogy vacsoraszünet után – míg ők is esznek – az ő kislányait beengedem a sor elejére, és őket festem ki először. Konkrétan úgy nézett ez ki, hogy

addig hergelte a gyerekeit, hogy nem fognak sorra kerülni, míg zokogni kezdtek,

mire az anyuka kétszer-háromszor elismételte, hogy „a néni megígéri, hogy ti lesztek az elsők vacsora után”, majd, amikor rájött, hogy ez nem hozza meg a várt eredményt, hozzátett egy ugyét. Megígértem…

Kedves szülők (Akinek nem inge…)! Nem, nem ér annyit egy arcfestés se, hogy kiforduljunk önmagunkból! Jó dolog visszamenni a gyerekkorba, de nem így! Mert a fenti viselkedésminták valószínűleg átragadnak az utódokra is, pedig ők még annyira aranyosak…