„A rokona elsírta magát, hogy milyen rossz nekem” – mi történik, ha sérült embert választ párjául valaki?

Szocio

„A rokona elsírta magát, hogy milyen rossz nekem” – mi történik, ha sérült embert választ párjául valaki?

Nem vagyok még anya, viszont néhány párkapcsolattal a hátam mögött, fogyatékos, vak emberként sok mindent megéltem, tapasztaltam. A személyes élményeim talán tudnak némi támpontot adni azoknak a szülőknek, akik hirtelen nem tudják, mit tegyenek hasonló helyzetben.

Először is szeretném leszögezni: teljesen normális furcsán reagálni egy ilyen helyzetre. Ha azt halljuk, hogy valakinek a párja nem jól lát, nem jól hall, mozgássérült, akaratlanul is egy nagy halom kérdés fogalmazódhat meg bennünk. Olyanok, amelyeket a pár két tagja már megbeszélt, de olyanok is, amelyek inkább a szülőket foglalkoztatják. Például: oké, hogy valamiben korlátozott, de mennyire? Mióta? Mitől? Mire képes? Hogyan kell vele viselkedni? Hogyan kell neki jól segíteni? Általában ezek az alapvető kérdések, de ha komolyabbra fordul a kapcsolat, az is előtérbe kerülhet, hogy öröklődik-e a fogyatékosság, vagy hogy mennyi segítségre lehet szükség egy kisbaba mellett.

Olyan kérdések ezek, amelyeket fel lehet tenni az egészséges félnek, de a legtisztább az, ha utána a párjától is megkérdezzük ugyanezeket. Nem fogja rossz néven venni, sőt. Mi, akik eljutunk oda, hogy a többségi társadalomból tudunk párt választani, bőven találkozunk ezekkel a kérdésekkel akár egy barátságban, akár egy állásinterjún, akár az élet bármilyen területén.

Általában nem visel meg minket, ha a fogyatékosságunkról kell beszélni. A megjegyzések, tényszerű állítások viszont legtöbbünknek nem esnek jól, akkor se, ha nincs mögöttük rossz szándék.

Egyszer egy anyuka azt mondta nekem, leveszi a kabátomat, majd rászólt a gyermekére, hogy kösse ki a cipőmet, mert én biztos nem tudom megcsinálni. Nem meglepő az ilyesfajta feltételezés, de annyival korrektebb, ha kérdés formájában hangzik el!  Az ilyen kérdések azt üzenik, hogy lehet, nem ismerlek, nem tudom, mire vagy képes, de megadom neked a lehetőséget, hogy te magad mondd el.

Volt egy párkapcsolatom, ahol az egyik rokon, amint meglátott, gyakorlatilag elsírta magát, hogy milyen rossz nekem, amiért soha nem leszek képes belenézni a saját gyerekem szemébe, és amiért nem látom, micsoda jó pasim van. Amellett, hogy megértem az idegenkedést, és pontosan tudom, hogy a gyereknevelésben fontos a szemkontaktus, tudom, hogy rengeteg látássérült szülő nevel sikeresen gyereket szemkontaktus nélkül – és fájt a kirohanása. Indokolatlannak, bántónak éreztem. Akkor is, ha nem szánta annak. Mégis csak szerencsésebb visszafogottabb módon kifejezni magunkat egy ilyen helyzetben, pláne az első találkozásnál. 

Néha még mindig problémát okoz, hogy mennyire érdemes ilyenkor belemenni saját érveim elmagyarázásába. Nem akarok öntudatos kis hercegnőnek tűnni, úgyhogy van, hogy ráhagyom a szülőkre a hasonló megjegyzéseket, de hosszú távon nagyon fárasztó tud lenni a sok megjegyzés, sóhaj és sajnálat. Előbb-utóbb elmegy kedvem az ismerkedéstől, ha folyamatosan bizonyítani kell, hogy fogyatékosként nem vagyunk űrlények, nem vagyunk rosszabbak, mint más, nem érünk kevesebbet, de többet sem, és egész nyugodtan lehet velünk normálisan bánni. Kellemetlen ezt magyarázni.

Egyszer ismerkedtem egy fiatalemberrel, aki a sokadik beszélgetést úgy kezdte, hogy őt amúgy nem zavarja a vakságom, de. Na, egy ilyen „de” már intő jel. Aztán kiderült, hogy beszélt rólam az anyukájának, és az anyukája azt akarja, hogy egészséges felesége legyen, nem egy „olyan”, mint én. A mama nem értette, miért nem járok inkább egy másik „olyannal”, mint én. A srác bizonygatta nekem, hogy ő viszont tényleg engem akar, csak hadd legyen egy kamu barátnője mellettem, hogy az anyukája megnyugodjon, a kettőnk kapcsolatát pedig el is lehetne titkolni. Nem vállaltam e szép szerepet. 

Fogyi a fogyival?

Arról, hogy jobb-e egyik fogyinak a másik fogyival, mindenki mást gondol. Szerintem általában nem jobb, de nem is feltétlenül rosszabb, csak teljesen más. Ha egy fogyatékos ember együtt van egy nem fogyatékossal, akkor egyrészt ott vannak az előítéletek, hogy a fogyatékos fél biztos kihasználja a másikat, biztos el akarja tartatni magát. A külvilág ilyenkor nem egyszer elkezdi az ép felet isteníteni, hogy micsoda nemes tettet visz véghez, amiért vigyáz a párjára, vagy éppen sajnálja, hogy feladja a fiatalságát, a szabadságát. Ez mindkét fél számára frusztráló, a fogyatékos ember óhatatlanul a csökkentértékűséggel találja szemben magát, a párja pedig magyarázkodhat, hogy nem, semmi ilyenről sincs szó, csak annyi, hogy ők ketten szeretik egymást, és ennek semmi köze semmilyen fizikai állapothoz! A volt éplátó párommal mi is gyakran belefutottunk abba, hogy valaki mindenképpen sajnálta valamelyikünket, és

amikor vége lett a kapcsolatnak, ő azt kapta, hogy legalább lekerült a terhem a válláról, én pedig azt, hogy megfogtam egy látó férfit, aki mindenben segített volna, aztán jól elszalajtottam.

Csak azt nem vette számításba senki, hogy ő nekem nem egy látó férfi volt, hanem a volt párom, akivel nagyon szép éveket töltöttünk együtt, de egy idő után nem tudtunk már közös úton járni.

Amikor egy hozzám hasonlóan látássérült fiúval jöttem össze, ott is mindenféle reakcióval találkoztunk. Felmerült, hogy miért nem kezdünk inkább látóval mind a ketten, aztán hogy mégis hogy akarunk gyereket nevelni (miközben köztünk akkoriban szóba se jött a gyerekkérdés), és különben is miből fogjuk eltartani magunkat. Megkérdezték azt is, egyáltalán mivel telnek a napjaink? Úgy gondolom, viszonylag sok mindent meg tudtunk oldani a magunk módján. Voltak helyek, ahová látó barátokkal mentünk, de megvoltak a saját törzshelyeink is, ahová olykor együtt tanultuk meg az utat. Annak külön varázsa volt, ha kettesben oda mentünk. Néha volt szükségünk külső segítségre, viszont sok mindent hoztunk a kapcsolatba mindketten: voltak dolgok, amikre engem megtanítottak otthon, másokra meg inkább őt.

Nem mindig volt egyszerű, de ha a vakság lett volna az egyetlen nehezítő körülmény, akkor talán a mai napig együtt lehetnénk.

Mit tegyünk, ha sérült párt hoz haza a gyermekünk?

Úgy gondolom, a kétségekkel nincs baj. A kíváncsisággal nincs baj. A generációs különbségekkel sincs baj, hiszen ha valakinek idősek a szülei, ők még nem abban szocializálódtak, hogy fogyatékos emberek mászkálnak az utcán, s így jogos is, hogy nem tudják, mit kezdjenek a helyzettel.

A legfontosabb szülői részről a nyitottság. Az ítélkezésmentes érdeklődés. Ha ezt tapasztalja a pár fogyatékossággal élő tagja, nem fog sértődötten reagálni a kényes kérdésekre, könnyebben is fog beszélni mindenről.

Az igazi elfogadás ott kezdődik, ha egy fogyatékos személyt meg tudunk kérdezni, milyen volt a napja, mi köti le mostanában, mik az álmai, mi teszi boldoggá. Minél inkább azt érzi, hogy nem a fogyisága körül pörög az egész család, annál könnyebben fogja azt is fogadni akár, ha az ő elfogadásának folyamata sokáig eltart bizonyos rokonok esetében. Ehhez persze az ő türelme, empátiája, megértő hozzáállása, tiszta kommunikációja is pont ugyanolyan fontos, mint a szülők, hozzátartozók viselkedése. De kettőn áll a vásár! És azt már tudjuk, hogy A szerelem nem néz audiogramot, nem tesztel IQ-t, nem számol végtagot...