A kert nem tudja, hogy forrong a világ – gondolatok Ukrajnáról, metszésről

Szocio

A kert nem tudja, hogy forrong a világ – gondolatok Ukrajnáról, metszésről

Gyönyörű kék az ég, kikeleti szellő lebben. A gyümölcsösben csattog a metszőolló, pottyan a földre a vessző. Rügyválogatás, termőre metszés, a tavasz egyik fontos kerti cselekedete. Dalolnak a madarak, jólesően simogat a napsugár, itt-ott előbújik egy katicabogár. Teljes idill most a HÍRtelenség állapota. Békesség. Vagy mégsem. A gyümölcsfákon túl, a kertkapun kívül tombol az élet. Vajon békénket mikor zúzta szét háború?

Dédnagyapám 18 évesen előrehozott érettségit tett Beregszászon, és másnap már vitték is őket a frontra. Azon kevesek közé tartozott, aki ép bőrrel megúszták Isonzót. Testvére nem volt ilyen szerencsés, az ő földi maradványait nagy sziklás völgyek öle vigyázza valahol az olasz határnál.

Nagyanyám a nagy háború utolsó előtti évében esküdött örök hűséget repülőtiszt nagyapámnak, és híven követte támaszpontról támaszpontra, méhében szerelmük gyümölcsével. Egy idegen repülőtéren jött világra édesanyám, máig sem tudjuk, pontosan mikor – a két légitámadás közti születésről és az azt követő kalandokról ITT olvashatják írásomat.

Nagyapám megjárta Kistarcsát és Recsket, majd 1956-ban eszét vesztve a Budapest felé tartó orosz tankokra támadt légpuskájával – akik viszonzásként szerencsére csupán egyet durrantottak a háztetőbe.

Kisgyerekként esténként a tévé előtt ültünk, apám almát szeletelt és a híradót néztük. Gázai övezet, Golán-fennsík – nem tudtam, mi történik ott, de belém égtek a sűrűn halott szavak. Megnéztem a nagy térképen: „Messze van-e?”, kérdeztem apámat. „Messze”, mondta ő, és ez megnyugtató volt.

A nyolcvanas évek vége felé olykor betoppant egy-egy nagyon távoli rokon vagy a rokon ismerőse kis gyűrt fecnire írt üzenettel. Szótlanul hallgattuk a történetet Kárpátaljáról,az erdélyi lehetetlen állapotokról, a sarkukban porzó lövésekről a zöldhatáron. Sosem felejtem el azt a 1988-as Bikini koncertet a bánki tóparton: álltunk a hegyoldali csalitosban, mert jegyre nem tellett, de onnan is jól kivehető volt a színpad. Sötétedett, a közönség gyertyákat gyújtott, és százak ajkáról szólt a dal: adj helyet magad mellett. Ott zokogtunk együtt a néhány hete Erdélyből Magyarországra érkezett „testvéreinkkel”, akik létezéséről addig mit sem sejtettünk.

1990, taxis blokád. Egy szuterénben laktunk, építkeztünk, három kisgyermekkel. Azon aggódtunk, vajon az eladott lakás ára holnap elég lesz-e építőanyagra vagy csak egy gyufaskatulyára? Hamarosan kitört az öbölháború, szemeinket az Arab-öbölre vetettük. Jól emlékszem, éppen almás pitét toltam a sütőbe a nagy tepsiben, a rádióból kiömlött a hír. Becsuktam a sütőajtót: mi lesz itt, elér-e ide is a szele?

Alig ocsúdtunk fel, megindult a délszláv háború a szomszédban, láttuk a repülőket elhúzni felettünk. Barátok mentek tudósítónak és önkéntes katonának a háborús övezetbe, aggodalommal szemléltük a történéseket.

Békében élünk? Vagy örökös háborúban? Csattan a metszőolló, pattan a rügy. A természet teszi a dolgát, a gondos gazda készül a tavaszra. A kert nem tudja, hogy forrong a világ – ahogy azt sem tudta két éve, hogy a vírus réme karanténba zárt bennünket. A kerti karantén csak az emberszívnek volt szorító, a természet tekintet nélkül ontotta az ibolyaillatot, talán az almafa sem értette, ha virágba borult, miért az a szenvtelen szomorúság?

Most metszek, hallgatom az ukrajnai híreket. Igyekszem a feladatomra figyelni. Gondolatom mégis újra és újra Kárpátalján, az ősöknél és főleg a mai fiataloknál jár. Megrettenek, tehetetlen vagyok, nem látom, milyen irányba kellene elindulni segíteni. Várok, mi lesz, és közben a rügyekre figyelek.

A rügyekben remény rezdül. Bennük a jövő ígérete. Vessetek, palántázzatok, metsszétek a fákat ebben a kertkapuig tartó szelíd békességben.

Nyitókép: Gidrán típusú páncélozott harcjármű legénysége 2022. február 24-én. A Magyar Honvédség alakulatai folyamatosan érkeznek a keleti országrészbe. MTI/Czeglédi Zsolt

Ajánljuk még:

Jól jön olykor a cserebere, meg egy amerikai katona – Húsvéti múltidéző 1945-ből

1945. április 1-je volt, Húsvétvasárnap. Már egy hónapja újra rákospalotai otthonunkban éltünk Budapest ostroma után. Már kezdett emlékké válni, amikor a vasúti poggyászkocsira felpakolt holminkkal késő este végre hazaértünk Budáról, igaz, a házunk egy részébe idegeneket költöztettek be. A háború még nem ért véget, a Dunántúlon harcok dúltak és a mi életünk sem lett jobb itthon, hiába reméltük.

 
X
Már követem az oldalt