„A fáradtságnál sokkal erősebb bennünk a hála és az elégedettség” – beszámoló az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületről

Nem tagadom: egy mai fiatal teljesen másképp éli meg az életet, mint ahogy a szülei, nagyszülei generációja tették. Az idők során átalakult a lehetőségek rendszere, emellett megváltoztak a vágyak, szükségletek, az emberek érzékenysége és egymáshoz való viszonya is.

Sokan vannak, akik nem várják passzívan a lelkipásztori gondoskodást vagy az egyéb felső döntéseket. Egyre többen tevékeny részesei kívánnak lenni mindannak, ami a jelenben, körülöttük zajlik. A hallgatói szerep mellett aktív cselekvők is szeretnének lenni: nemcsak elvenni valamit, hanem a teremtésben is részt venni, ezáltal nemcsak a mának élni, hanem a holnapot is alakítani.

Néhányan ezt úgy értelmezik, hogy egy mai fiatal túl sokat képzel magáról, nem akarja meghallani, amit az idősebbek tanácsolnak. Holott talán csak annyiról van szó, hogy megváltozott a világ, ezáltal megváltoztak az igények. Amit az idősebb generáció ma tanul, annak jó része egy mai fiatalnak adott, hisz beleszületett, így otthonosabban mozog benne – a mindennapokban pedig azokkal a lehetőségekkel és eszközökkel kell gazdálkodnunk, amit a világ épp most a kezünkbe ad.

Azonban számos olyan újító kezdeményezésről is beszámolhatunk, ahol felismerték a fiatalok alakító energiában rejlő lehetőséget. Ebből mutatok most be egyet, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületet (IKE). A szerveződés 2021-ben töltötte be a 100. évét, és én részese vagyok a közösségnek. Még mielőtt saját élményeimet is megosztanám veled, kedves olvasó, előtte Tussay Szilárd, az IKE ügyvezető igazgatójának szavai által szeretném bemutatni, hogy milyen lehetőségeket nyújt az egyesület Erdély keresztyén fiataljai számára.

 

Az IKE az igazgató szemével

„Mindig azt mondom, hogy soha nem volt könnyű. A kihívásokat, nehézségeket minden generációnak meg kell vívnia a maga korában. Azzal, hogy az információk gyorsabban elérhetőek, több minden van, ami lefoglalja a fiatalokat, egy csomó minden elérhetőbbé vált, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, egyetértek. Tény az is, hogy a továbbtanulási lehetőségek miatt kitolódott a házasságkötés és a gyerekvállalás ideje, így talán hosszabb ideig vagyunk fiatalok, azonban a kihívások ugyanazok. Én is folyamatosan hasonlítgatok, hogy az én időmben így vagy úgy volt, de ez nem helyes.

Meg kell tanuljuk, hogy a mai fiatalok alkotják és formálják az IKE-t, és így az egyházat is. Ha komolyan vesszük őket, akkor ők is bátrabbak, és érzik, hogy számítunk az aktív jelenlétükre. Ami boldoggá tesz, hogy folyamatosan látom az újabb generációk csoportos érkezését – ez pedig nagyon jó. Van, amikor többet kell, foglalkozni egyik vagy másik csoporttal, hiszen mindenki hoz valamit magával, ami a világnézetét, egyházi elképzelését illeti, de nekünk az a dolgunk, hogy legjobb tudásunk szerint teret biztosítsunk számukra az alkotáshoz, hogy ezáltal beszippantsa őket az önkéntesség világa, amiből majd nem lehet kilépni.

 

Annál inkább ki kell lépni a komfortzónából. Ez egy folyamatos állapot, és aki ezzel nem tud mit kezdeni, biztosan nem az IKE-nél vagy bármelyik másik erdélyi ifjúsági szervezetnél fog tevékenykedni. Mert ezt csak így érdemes, hisz az ember így ismeri meg önmagát és a határait, ezáltal fejlődik.

Számos nehézség vezetett el  minket is olyan komfortzónán túli helyzetekbe, hogy lelkésztovábbképzőn akkreditált képzést tartottunk, drogról, alkoholról, öngyilkosság megelőzésről tudtunk iskolákban beszélgetni, a Kontrasztkiállítás segítségével. Ezek mellett Válts irányt! IKE fesztivált szerveztünk, nagy koncerttel, dj-bulival, valamint az erdélyi Nick Vujicic előadás főszervezésével is a komfortzónánkon túl kerültünk. Ezek a dolgok folyamatosan így alakulnak, mondhatni alapállapot lett. A jövőre nézve valószínűleg a saját kilépést kell megfelelően előkészíteni, hogy a következő generáció vegye át a vezetést – az önkéntesekből vezetők és a szervezet formálói legyenek. Illetve magam részéről felkészülni arra, hogy elfogadjam a döntéseiket, támogatni tudjam őket benne.”

Az önkéntes szemével

Saját helyzetemet leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szakdolgozatra vagy tudományos diákköri konferenciára készültem. Mielőtt elkezdtem volna a nagyon aktív munkát, elmentem a könyvtárba, és felkutattam minden olyan információt, ami a későbbiekben segítségemre lehet a munka folyamatában. Az a csend, ami ott körbevesz, segít abban, hogy figyelni tudjak, és megtaláljam a számomra lényeges, és fontos oldalakat. Amikor pedig megvan egy alap, már sokkal könnyebb belevágni a munkába. Hasonlóan, amikor csendre van szükségem, templomba megyek és figyelek, hallgatok, gyűjtöm az ismereteket. Viszont minden tudásnak akkor van értelme, ha később magunk és a közösség szolgálatába állítjuk azokat.

 

Önkéntesként tevékenykedni, adni az időnkből, saját magunkból és tudásunkból – azt hiszem ezt nem lehet elmagyarázni, ez egy életérzés. Az önkéntes nemcsak arról ismerszik meg, hogy van rajta egy póló vagy a nyakában egy kártya, ami ezt jelzi. Az önkéntes általában tele hátizsákkal jár. Van benne töltő, külső akkumulátor, melegebb ruha, étel – utóbbiból általában több, mint amire egy embernek szüksége van.

Állandó a sürgés-forgás. Önkéntesként a kapunyitási pánik új értelmet nyer, hisz tíz perc múlva négy óra, nyílni fognak a kapuk, emberek százai, de olykor ezrei fognak beözönleni, mindennek és mindenkinek a helyén kell lennie. Szép lassan mindenki be van regisztrálva, a jegyeket leellenőriztük, minden szék a helyén van, és minden vendég megtalálta a saját helyét. Az ajtók bezáródnak, a színpad felett a fény felragyog, mi pedig leülünk a lépcsők tetejére: elkezdődött.

Szépen csendben, lehetőleg feltűnés nélkül kihalásszuk az otthon csomagolt szendvicset, de van mindenkinél egyéb is. Valahogy mindenkinek jut mindenkiéből. Az elsőévesek még nem tudják, hogy kell felkészülni egy hosszú napra, valamikor mi is azt hittük, hogy kibírjuk plusz étel nélkül – de pár év múlva ők fogják etetni a fiatalabbakat úgy, ahogy mások minket néhány éve, és most mi őket. Valahogy érzem, hogy csapatban vagyok.

Aztán a nézők sorából feláll két kamasz leányka – egy pokrócot adnak, hogy terítsük le, üljünk inkább arra. Maguknak hozták, nem tudták, hogy lesz párna a széken. Megköszönjük, eddig nem is éreztük, hogy fázunk. Miközben hallgatjuk mi is az előadást, a fáradtságnál sokkal erősebb bennünk a hála, és az elégedettség.

 

Sokat olvastam Nick Vujicic-ról, és az írásait is követtem, nagyon szerettem volna vele egyszer élőben találkozni. Így amikor megtudtam, hogy Kolozsvárra látogat, nem volt kérdés, hogy nemcsak nézőként veszek részt, hanem részt vállalok a munkából is. Hasonlóan van ez az IKE összes eseményével.

Mit jelent ez a közösség számunkra? Olyan, mint egy pokróc, amit felénk nyújtanak – fel se tűnik, hogy hűvös volt, amíg át nem ölelnek minket vele.

Az ige és az általa hirdetett örömhír még mindig sok fiatalt vonz. Egyik generáció sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csupán fel kell ismernünk a tényt: egyiket sem lehet kivonni a fejlődés, növekedés folyamatából. Igazi életet és történeteket csak együtt tudunk írni, több nemzedéki összefogásban: x-ek, y-ok és z-k.