A dolgoknak ára van. A fontos dolgoknak meg értéke

Szocio

A dolgoknak ára van. A fontos dolgoknak meg értéke

Mindenki nyugodtan higgyen továbbra is annak és abban, akinek és amiben szeretne. Ha ez a szeme, legyen az. Haladóknak lehet más is.

Tudod, mit mondanak arra, aki elmúlt 30 és busszal jár? – kérdezte tőlem nemrég valaki, akivel szakmai ügyben terveztünk találkozót, és én praktikusan, ám meggondolatlanul arról érdeklődtem tőle, hogy hányas busz jár a randihelyszín felé.

Meglehetősen tágra nyílt a szemem, részint, mert egyébként nem tudom, de a hangsúlyból kitaláltam, másrészt, mert épp ettől az illetőtől nem számítottam ilyesféle személyeskedésre, ha úgy tetszik, alázásra, akármilyen viccesnek is szánta a megszólalást.

Én nem tudom, mitől gáz busszal vagy biciklivel járni, de elgondolkodtatott a jelenség: mitől van akkora keletje ilyenekért, kisebbekért vagy nagyobbakért lenézni másokat? Ha például nincs kocsid, nem is lehetsz más, csak oltári nagy lúzer?

Van egy társadalmi mérce, ami szerint ha elmúltál már ennyi meg annyi, ennek és ennek kell a neveden lenni?

Ha nincs kocsi, nincs ház, márkás holmik, szemmel látható luxuscuccok, akkor nem ugrottad meg a társadalom által kijelölt láthatatlan lécet? Akkor kevesebbet érsz? 

Hogy visszatérjünk emberünkre, akinek nyilvánvalóan bejött az élet: kocsi, ház, naplemente a nappaliból a hegyek mögött; már-már vettem a levegőt, hogy elmeséljem neki az oko(ka)t, amiért a buszt választom egy könnyű nyári este közlekedésre.

Például, hogy van jogosítványom – csak éppen nem szeretek vezetni, és ezért a ritkánál is ritkábban használom, amióta megvan. Hogy 7 éve volt egy balesetünk, ahol maradandó élményeket szereztem és ez sem vitt közelebb a vágyhoz, hogy nekem mindenáron vezetnem kell. Hogy egyébként autónk is van, amit használhatnék, de ld. fent. Hogy semmi kivetnivalót nem látok sem a helyi-, sem a távolsági járattal való közlekedésben. 14 éves korom óta buszozom, és nekem megfelel, köszi. Nyitottam a szám, hogy ezt elmondjam, de aztán elment tőle a kedvem, mert már ritkán harcolok mások lelki üdvéért. Ha valaki bármilyen értelemben szegénynek akar látni, tegye meg.

De azóta gyakran eszembe jut, hogy mennyire hajlamosak vagyunk kategorikusan gondolkodni, ex katedra-kijelentéseket tenni. Mert mi tudjuk, és mi meg is mondjuk!

A látható vagyonosság alapján ítélni (nagy ház, nagy kocsi, menő cuccok, bármi is legyen az) olyan, mint a szép embereket kedvelni. Könnyű. A „látható pénz” vonzóvá tesz. Emiatt könnyelműek is leszünk, meg felületesek is. Nem jut eszünkbe firtatni, honnan van, mekkora rajta a hitel, amúgy hogyan élnek. Miért is tennénk.

Meggyőző a látvány: elhisszük, hogy amit látunk, az valóságos érték.

Miért nem jut bizalom annak, aki nem fitogtatja, amije van? Miért kerül rá rögtön a bélyeg: ha nincs okostelefonod, aktuálisan menő bizbaszod, mozivászonnyi televíziód, nem posztolsz képet valami tengerpartról (de kérlek, nehogy a horvátról, ne légy gyerek!) – akkor te lecsúszott lélek vagy?

Mindez persze nem fontos. Mindenki nyugodtan higgyen továbbra is annak és abban, akinek és amiben szeretne. Ha ez a szeme, legyen az.

Haladóknak van még a szív és az ész. De ez már valóban az életről való tudás felsőfoka.

Talán nem is való mindenkinek.

 

Ajánljuk még: