Szocio

„A család nem működik tűzhely és konyha nélkül!” – Tamáska Máté építészetszociológussal beszélgettünk

„A kockaház annak idején kifejezte a szomszédság erős kötelékeit. Most mindenki más házat épít, mint a szomszédja, ami mutatja, hogy a települések telkekre estek szét, a faluközösségek családokra” – mondja Tamáska Máté. A sokat kárhoztatott Kádár-kockákról, a társadalom alakulásáról és a modern ember vágyairól beszélgettünk az építészetszociológussal.

Tamáska Máté: Építészetszociológus, egyetemi tanár. A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára, a Magyar Nemzeti Levéltár „Rendszerváltás vidéken” kutatási programjának koordinátora. Ennek keretében a Magyar Építőművészek Szövetségében 2022 decemberében volt látható a „Túl a kockaházakon” című kiállítása, illetve szerkesztője a témát részletesen tárgyaló „Kockaház” című tanulmánykötetnek.

Számos település képét meghatározza Magyarországon a sok kockaház, ezért több tudományterület is foglalkozott már vele. De pontosan mit nevezünk kockaháznak?

Az építészek jellemzően a formából indulnak ki, azt mondják, hogy a négyzetes alaprajzú, két utcai szobával, négyzetes ablakokkal rendelkező sátortetős épület a kockaház. A többi tudományterület – történészek, szociológusok, néprajzosok – inkább gyűjtőfogalomként használják a kifejezést, és a második téeszesítést követően kezdődő, tehát a kései ötvenes évektől a nyolcvanas évek fordulójáig tartó építési hullám összes tipikus házát sorolják a kockaházak közé.

A köznyelv pedig Kádár-kockának nevezi az efféle épületeket. Hogy jön ide a politika?

Ezt a kifejezést a szakma nem szereti, mert nem pontos, hiszen a vezetés nem támogatta különösebben, hogy ilyen házak épüljenek, inkább ellenük volt. Kádár rendszere alapvetően a szocialista városok építésébe invesztált, illetve Budapest és a középvárosok lakótelepeibe. A falusi élet fejlesztésére fordított támogatások elenyészőek voltak, a kommunista vezetés kifejezetten diszkriminálta a falusi építtetőket.

 

Mit tudunk azokról, akik mégis építésre adták a fejüket? Kik építették a kockaházakat?

Mivel a politikai kényszer a paraszti kultúrát nem engedte a maga módján tovább fejlődni, sokan elmentek a városba. A vidéken maradottak építették a kockaházakat: ők az átmeneti időszak gyermekei. Még rendelkeztek a régi idők tudásával, ismerték a módját, hogyan teremtsenek elő mindent, amire szükségük volt, de a paraszti világ keretei már széthullottak körülöttük. Jellemző volt, hogy a házaspárok egyik tagja – zömében a feleség – a TSZ-ben dolgozott, a férfi pedig betanított segédmunkát végzett. A régi világból hozott szakismeret arra volt jó, hogy munkahely mellett a háztájiban dolgozhassanak, pénzt keressenek, és abból a pénzből építsék fel a saját otthonukat.

Mit szimbolizált számukra a kockaház, miért arra vágytak?

A késő paraszti vagy más néven utóparaszti mentalitás sajátja, hogy

a föld elvesztése után az ingatlanban láttak értéket.

A nem tartós fogyasztási javakra nem sokat adtak, tehát nem utaztak, nem jártak múzeumba, színházba, csak dolgoztak, aztán építették az életüket. Egészen a motorok, majd még inkább az autók megjelenéséig az ingatlan volt az az érték, amiért megérte dolgozniuk. Személyes siker volt, ha megépíthettek egy új, „modern házat”, nagyon tetszett nekik, és büszkék voltak rá.

kockahaz-tamaska-mate-interju

 Fotó: Fortepan | Márton Gábor

Mikor változott ez meg? Ma már kevesen látnak esztétikai értéket a kockaházakban.

Már az építkezések idején sokkolta az építésztársadalmat, a néprajzosokat, az egész értelmiséget az, ami vidéken történt, hiszen a parasztházak addigra rangot szereztek maguknak. Ezekhez viszonyították a kockaházakat. Nem illeszkedtek a keskeny paraszti telkekhez, szinte terpeszkedtek benne, ráadásul a homlokzatokat még színezték is, ami miatt végképp felhördült a szakma, hiszen úgy tartották: a vidéki építészet alapszíne a fehér. A faluisak a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdtek elpártolni a kockaháztól, miután újabb divatok jöttek, amelyek mellett a kockaház már nem tűnt szépnek.

Hány kockaház épült összesen az országban?

Hatszázezer és egymillió közé teszik ezt a számot, de ennél pontosabb adatunk nincs. Ennek oka, hogy a legtöbb kockaház valójában nem is kocka, hanem egy régi parasztház modernizációja, amihez plusz utcai szoba épült. Olyan is volt, hogy csak az ablakot cserélték ki, majd kiszínezték a homlokzatot, csakhogy „kockának hasson” a ház. A hitelből épült otthonoknál kölcsönfelvételkor be kellett írni, milyen házra fordítják a kapott pénzt. A típusterv-katalógusban, amiből választhattak a tulajdonosok, a kockaház volt a legolcsóbb, így sokan ezt jelölték. Viszont akkoriban még nem ellenőrizték alaposan, valóban azt húzták-e fel, amire az engedélyt adták, így a vidékenként és falvanként, sőt utcánként is sokféle kockaház épült. Mivel ez egy alulról jövő építkezési forma volt – Tóth Zoltán egyenesen a népi mozgalomról beszél – , az adott építésmódot a helyiek találták ki,

és az ötleteiket összeboronálták a típustervvel.

Vagyis a házak hasonlítanak is, meg nem is.

Mégis, ha végigsétálunk egy-egy falun, úgy tűnik, az összes ház egyforma.

Valóban így van ez, mert egy-egy házsoron vagy falusoron jellemzően egy brigád dolgozott. Mivel a családon kívüli kapcsolódások elsődleges tere a munkahely volt, az ott kötött barátságokat kamatoztatták az építkezések során is, vagyis egy helységen belül ugyanazok az emberek, jellemzően kalákában, ugyanazokkal a technikákkal húzták fel és díszitették a házakat. A hasonlóságra ráerősít, hogy gyakorta hárman-négyen egyszerre építkeztek egy településen, így olcsóbb volt az építőanyag és a szállítás, hiszen egy helyről rendeltek azonos termékeket. Az anyaghasználat egyébként országszerte nagyjából azonos, az ablakok is ugyanolyanok, mert alig néhány fajtát lehetett beszerezni. Persze éppen ezeket az ablakokat cserélik le mostanában tömegesen. Emiatt van, hogy

sok akkoriban felújított, de egyébként régi parasztházat kockaháznak gondolnak a laikusok.

A környezetpszichológia alapvetése, hogy nem csak mi formáljuk a környezetünket, hanem az is visszahat ránk. Társadalmi szinten megfigyelhető ilyen dinamika: ha megváltozik körülöttünk a tér, más lesz a társadalmunk is?

Igen, mindenképpen változik a társadalom, ahogyan változik a környezet, de ez a változás igen lassú, generációkban mérhető. Vegyük például azt, hogy a kockaházak építése idején még sok vidéki faluban nem volt kiépített vízvezeték, de a fürdőszobát, vízöblítéses wc-t már berendezték. Idővel lett víz, de már nem szoktak át az öregek, az udvari árnyékszéket használták életük végéig. Ezt sokszor megmosolyogjuk, holott volt benne logika:

az ő világnézetükbe nem fért bele, hogy egy tiszta házat vécének használjanak.

Nem azért nem használták az angol vécét, mert annyira primitívek lettek volna, hanem épp azért, mert „rendesen”, a funkciókat egymástól térben is elkülönítve éltek. Ekkoriban már vágytak az egyre kényelmesebb otthonokra, de a szokások még nem igazodtak teljesen az új terekhez. Vagyis a tisztaszobát felváltotta a nagyszoba, ami a polgári szalon örököse, bekerült a rádió, később a tévé a házba, de a háziasszony még régi módon főzött, mosott, és ezeknek a munkáknak nem volt helye a kockaházban. Ezért láthatjuk, hogy sok helyen melléképületeket építettek maradék anyagokból, egy nyári konyhát például. A háziasszonyok egy része nem használta sokáig a gáztűzhelyet sem, mert drágállotta a gázt, kiment inkább a nyári konyhába tüzet rakni. A második generáció viszont már természetesnek vette az újításokat, tehát ők használták a modern eszközöket. Ezért is volt tipikus konfliktus, mikor odaköltözött egy meny az anyós mellé.

Az izmusok, amelyek a múlt században erősen formálták a magyar társadalmat az építészetben is megmutatták magukat. Az otthonokat próbálták a rendszerek tudatosan formálni, vagy oda csak „lecsorgott” a változás?  

Voltak kísérletek a közvetlen beavatkozásra, a  40-es, 50-es években virágzott az úgynevezett társadalommérnök-ideológia. Ennek hívei vallották, hogy ha új tereket hozunk létre, például az „ideális” férfi-női szerepkörökhöz igazodva, akkor a családi szerepek is tisztázódnak, és az emberek problémái egy új otthonban rögvest megoldódnak. Említhetjük a harmincas években kidolgozott frankfurti konyhát, ami a mai hosszúkás panelkonyhák elődje, majd az abból kialakuló főzőfülkét. Ezek mögött az alapeszme az volt, hogy a nőket ki kell szabadítani a konyhából, és ennek legegyszerűbb módja, ha nincs is konyha. Budafokon épült is három kísérleti ház, ahová főzőfülkét terveztek, mondván, hogy mindenki a menzán eszik majd – csakhogy

a család egyszerűen nem működik tűzhely és konyha nélkül.

Így nem a menza virágzott fel, hanem a háziasszony szorult be a kicsi konyhába. Ráadásul egyedül, mert másnak ott tényleg nem jutott hely, így ha akarta, se tudta átadni a fiataloknak a tudását.

Tehát hat ránk a tér, de a tér átalakítása nem elegendő ahhoz, hogy megváltozzon az emberi viselkedés, mert elsődlegesen a teret idomítjuk magunkhoz, és nem magunkat a térhez?

Igen, az építészeti tér önmagában nem hoz létre társadalmi mintázatokat, viszont meglévő folyamatokat tud segíteni vagy akadályozni. Visszatérve a konyha példájához: ha nem alakul át a családok élete és a nők társadalmi szerepe, akkor megoldotta volna mindenki, hogy egy-két falat kiverve újra nagy konyhájuk legyen a főzőfülke helyett. Viszont ma is vannak olyan élethelyzetek, főként egyfős háztartások, ahol a főzőfülke jó, hiszen helytakarékos megoldás. A társadalommérnök ideológia egy olyan korhoz kötődik, a 20. százas közepéhez, amikor a szocialista rendszer az emberek tömeges és gyors átnevelését tűzte ki céljául. Az építészek szerepe azonban korlátozott.

Az új házakba beköltöző falusiak magukkal hozták vidéki szokásaikat, amit a sajtó nem győzött kárhoztatni.   

Sokszor „balkáni” viselkedésnek címkézzük, ha olyasmiről hallunk, hogy malacot tartottak az erkélyen. Hogy alakult ez tőlünk nyugatabbra? Onnan mintha ritkábban jönnének efféle hírek.

A világon mindenhol így viselkednek az emberek, ha nagyon gyors az urbanizáció. Most ilyen folyamatokat figyelhetünk meg például Ulánbátorban. Skandináviából jó eséllyel azért nem hallottunk efféle történeteket, mert az a „gazdag parasztok világa”. A svéd paraszt a huszadik század elején már kávézott, tízóraizott, früstökölt, tehát gazdálkodó élete mellett már számtalan polgári szokást is felvett. Számára nem volt olyan nagy a váltás vidék és város között, mint egy magyarországi szegényparasztnak. De nem ismerem mélységében a skandináv urbanizációt, lehetséges, hogy ott is szembesültek hasonló problémákkal, csak a híre nem jutott el hozzánk.

kockahaz-tamaska-mate-interju

 Fotó: Fortepan | Reményi József

Ezért lehet az is, hogy nyugaton járva, akár már Ausztriában is egységesebbnek tűnnek a városképek, mint nálunk?

Mindenképp számít, hogy ott lassabb volt az átmenet. Ugyanakkor, ha osztrák szakirodalmat olvas az ember, az az érzése, ugyanaz zajlott, zajlik kint is, mint itthon. Tehát ők sem tartják jónak, ahogy a vidékük átalakult, úgy érzik, halványodnak, kivesznek a hagyományos építészeti kincseik. Mi azért látjuk sokkal egységesebbnek az ő faluképeiket, mert nem ismerjük az apró részleteket, az építészeti elemeik olyan sajátosságait, amelyek alapján ők ítéletet hoznak egy új vagy éppen régi házról. Ez vice versa igaz, mert a 80-as években, amikor osztrák kutatók jártak Magyarországra,

a népi lakóházak közé gondolkodás nélkül lerajzolták a kockaházat is.

Az ő szemükben a kockaház még szervesen illeszkedett a magyar faluképbe, ezért későbbre is tették a településképeink romlásának idejét, mint mi magunk.

Építészszemmel nézve mit lehetne tenni a mai magyar településkép javításáért?

A népi építészet harmóniájának visszaállítására kellene törekedni. Sok esetben a „kockásított” épületek alatt ott van a régi érték, amit egy ablakcserével, tetőcserével vissza lehet állítani. Terényben volt erre példa, ott egy helyi építész, Fáy Dániel segítségével, pályázati támogatással homlokzati egységesítést hajtottak végre, ami azt jelentette, hogy visszakerült a régi tetőforma az épületekre, a hármas ablakot kicserélték álló ablakokra, és ettől visszaállt a régi ritmus. Külső szemmel néhány évtizede talán jellegtelennek tartották volna Závodot. De egy helyi építész, Szász Gábor ott is észrevette, hogy

az átalakított homlokzatok alatt ott van a régi falu,

kitartásának köszönhetően ma már mindenki láthatja. Egyébként ritmust a kockaházak is rejtenek magukban, ami jó és kihasználható. Ha egy picit magasabb hajlásszögű tetőt kapnak ezek az épületek, már jobban néznek ki. Ez persze drága beruházás, csak esztétikai alapon aligha kezd bele valaki. De jó és olcsó megoldás lehet a természetes fehér vakolat. Ugyanígy költséghatékony volna, ha redőnyök helyett zsalugátereket választanánk a vidéki házakhoz: ezek praktikusak, szépek és az utcaképen is sokat javítanak. De legszebb hatást egy zöldellő kerttel érhetünk el.

A modern házépítés mintha nem az egységesítés irányba menne. A maga telkén akar mindenki csodát alkotni, és csak másodlagosan foglalkozik a településképpel.

Igen, az új házak a társadalom mindenkori értékeit és viszonyait is megmutatják. A kockaház annak idején kifejezte a szomszédság erős kötelékeit. Most mindenki más házat épít, mint a szomszédja, ami mutatja, hogy a települések telkekre estek szét, a faluközösségek családokra. Már nem kontrollálják egymást. Magyar ember ritkán gondol bele, de Ausztriában például jóval szigorúbbak a hatóságok, vagyis jobban beleszólnak abba, mit szabad építeni, és mit nem. Ahhoz, hogy szép településkép alakuljon ki, muszáj az egyéni akaratot szabályozni.

Honnan érkeznek hozzánk az újabb és újabb divatok?

A nyolcvanas években az életmódmagazinok adtak ötleteket, például a barna-fehér színkombináció onnan jött. A 90-es években változott az építészeti divat a társadalom igényeire reagálva. Ekkoriban kezdett egyre inkább felértékelődni a szabadidő, munkahelyi barátságok helyett a hobbi köré szerveződtek szociális kapcsolataink. Megnyíltak a határok, az emberek nyaralni jártak, és onnan hozták az ötleteket, így terjedtek el idehaza

a mediterrán házak, amik kifejezték az „örök nyaralás” vágyát.

Manapság milyen trend a legerősebb?

Továbbra is turistatársadalomban, élménytársadalomban élünk, a munka hovatovább „a folyamatos nyaralás megszakítása”. Ahhoz, hogy minél kevésbé essünk ki a „nyaralásérzésből”, az otthonunkat is egyre inkább a vakáció tereihez igazítjuk. Az építészetben

jelenleg a szállodák a legnagyobb mintaadók,

külső- és belsőépítészeti szempontból egyaránt. Csakhogy míg egy hotelben racionális például az, hogy nincsenek apróságok, inkább nagy, zárható szekrények vannak mindenhol, mert azokat könnyű géppel takarítani, az otthonunkban már nem feltétlenül praktikus az ilyen elrendezés, hiszen végső soron a személyes tárgyak teszik otthonná a házunkat.

Létezik olyan elmélet, amely szerint minden tárgy, amit látunk, feladatot ad nekünk: az edényeket el kell mosni, a szennyest ki kell tisztítani, a virágokat meg kell locsolni. Tehát a minimalizmus egyfajta egyszerűséget rejt, amiben nem kell annyi mindennel foglalkozni. Elméletben így időt nyerünk, hogy a fontosabb, nem materiális ügyekkel foglalkozzunk, a gyakorlatban viszont az egyszerűsödés magában rejti a kiüresedés, egyformaság lehetőségét is. Az építészetben már látszik efféle tendencia?

Az építészetben az látszik, hogy csak az tud megmaradni, amit modernizálni, automatizálni tudunk. Vácnak például meghatározó történeti értéke a „szekérrel járható” nagykapu. Ezek most sorra tűnnek el, hogy távirányítóval nyitható bejáratot nyerjünk. A tárgy kiveszésével ugyanakkor lelki és emberközi tényezők is alakulnak, hiszen máshogy érkezem haza, ha ki kell szállnom az autóból kinyitni a kaput, és más, ha csak megnyomok egy gombot. Ha vendég érkezik, máshogy fogadom, ha készülök, kabátot veszek, elé megyek, kinyitom neki a kaput, és más az, ha csönget, én pedig bent fogadom, mint egy uraság. Esetleg kimegyek elé, pedig semmi „dolgom” nincs a kapunyitással. Tehát az építészetben is érdemes vigyázni az egyensúlyra, átgondolni, milyen technikai fejlesztéssel milyen szociális, környezeti változást idézünk elő. Az már látszik például, hogy a lekövezett udvarok minimális energiabefektetést igényelnek majd a fenntartásban, de egészen más a betonon kerti partit szervezni, mint a füvön, és a bolygó számára sem mindegy, hogy a zöldfelületet vagy a térkövet szaporítjuk.

Nyitókép: Fortepan | Reményi József