A börtönben is szabadságot ad az alkotás – Interjúnk Zabó Kitti művészetterapeutával

Hogyan jött a lehetőség, hogy börtönbe vigyétek a rajztanfolyamot? 

Abban az időben együtt dolgoztunk, közös tanfolyamokat tartottunk édesanyámmal. A lehetőség úgy jött, hogy egy kedves barátunk által tudomásunkra jutott, a börtön vezetés érdeklődik a munkánk iránt.

Hogyan készültetek erre a különleges helyszínen tartott munkára? 

Próbáltunk szellemileg és lelkileg is felkészülni, de idővel beláttuk, hogy nem igazán lehet felkészülni olyan viszonyokra, amilyeneket előtte csak filmekben láttunk. Amint megérkeztünk, mindketten kaptunk egy-egy vészjelző csipogót a zsebünkbe. Baj esetén azzal tudtunk volna néma jelzést leadni az őröknek. A tanfolyam eszközeit tekintve pár dolgot át kellett gondolni, hiszen néhány rendszeresen használt eszközt, például ollót, szikét sem vihettünk be magunkkal. Tudni kell, hogy nemcsak rajztanfolyamot tartottunk bent, hanem a későbbiekben különböző kreatív, kézműves és művészetterápiás foglalkozásokat is.

Milyen speciális szabályokat kellett itt követni?

Először ismertették, hogy egyedül nem közlekedhetünk, még mosdóba sem, csak és kizárólag kísérővel mehetünk mindenhova. Zsilipes ajtókon keresztül vezettek át bennünket az épületeken. Az egyik ajtó záródása után nyílt a következő, minden szabályt szigorúan be kellett tartanunk. 

Természetesen ahhoz, hogy biztonságos körülmények között tudjunk dolgozni, el kellett fogadnunk néhány speciális, más tanfolyam esetén nem ismert körülményt. Például azt, hogy őr vigyázza a biztonságot a helyszínen, bár azt megkérdezték, mit szeretnénk, a teremben vagy a terem előtt legyen az őr. Emellett elfogadtuk, hogy a program közben is bejöhetnek és megmotozhatják a résztvevőket. Tudomásul vettük, hogy az általunk készített fotókat ellenőrzik és nem is készíthettünk olyat, ahol látszódik a résztvevők arca. Fel kellett készülnünk arra is, hogy a résztvevők vagy elfogadnak bennünket, vagy nem. A sikeres együttműködés a közösen kialakított hangulattól függ.

Tudtuk, hogy volt már olyan, aki hozott ide programot, és „futva menekült”, mert nem fogadták el a fiúk. 

Volt benned előítélet, félelem?

Előítélet kevésbé, viszont annál több félelem. Azt is onnét hoztam, hogy sok ilyen jellegű filmet néztem meg korábban. Ahogy beléptünk a Csillagba, az egész olyan furcsa, szokatlan volt: egy helyiség tele őrökkel, rendőrökkel, az ajtók csak távolból irányítva nyílnak, majd megláttam a cellákat, a fogvatartottakat. Akkor ez már nem csak egy „film” volt. Akkor fogtam fel a valóságot igazán. De a kíváncsiságom mindennél nagyobb volt, és túlzás nélkül állíthatom, hogy életem egyik meghatározó élménye volt az ott töltött idő.

Hogyan zajlott pontosan maga a folyamat? 

Összesen körülbelül 14 napot oktattunk a Csillagban. Ebben volt rajztanfolyam, festés, kreatív alkotás, művészetterápia. Ezek kisebb-nagyobb megszakításokkal zajlottak, mert valamelyik workshop négynapos volt, valamelyik kettő. A tanfolyam menetén alapvetően nem változtattunk, minden ugyanúgy zajlott, mint egy hagyományos programon. Ugyanúgy kaptunk egy termet, asztalokkal, székekkel, itt zajlott a tanfolyam. Ahogy mondtam, a képzés ideje alatt az őrök nem voltak bent folyamatosan, csak időközönként jöttek be ellenőrzés céljából. Nagyon együttműködő volt a Fegyház összes dolgozója és a fogvatartottak is. 

 

Van olyan elítélt, akinek a története megérintett téged? Akire ma is emlékszel?

Mind a 20 résztvevőnek az arca és a tekintete előttem van a mai napig. Olyan fontos kapocs volt ez a program számukra a külvilággal, hogy

ott, azokban az órákban minden távolságtartó fal lebomlott közöttünk.

Megnyíltak mint emberek. Olyan is van, aki azóta már szabadult, és tartjuk a kapcsolatot. Persze hozzá tartozik a mi történetünkhöz, hogy az a 20 fő, akivel dolgoztunk, a fegyház által válogatott csoport volt. Ők nyitottak voltak fejlődni, érdeklődőek voltak, tenni akartak valami új dolgot. Közülük többen már korábban is alkottak, festettek a cellák falain belül. 

Érdekesség, hogy mi például senkinek a „történetére” se kerestünk rá az interneten, se akkor, se azóta, mert ez nem volt fontos a mi kapcsolódásunkban.  Nem az érdekelt minket, hogy ki mit tett, mi volt a múltban, hanem hogy most mit szeretne, hova tart a jövőben. De volt, aki mesélt magáról ettől függetlenül. Többen elmondták, hogy talán minden másképpen alakult volna, ha gyerek/tinikorában lett volna valaki, aki megfogja a kezét, figyel rá, meghallgatja vagy éppen kiáll érte. 

 

 

Miket tapasztaltál? Mit adott a benn lévő embereknek ez a lehetőség?

Elsősorban talán azt mondanám, hogy reményt. Hogy ebben az együtt eltöltött tizenpár napban, ők is azt érezték, hogy emberek, akiket a nevükön szólítanak. Volt, akit akkor már 14 éve nem látogatott senki. Az év 365 napja pontosan ugyanúgy telik számukra. És mikor odamentünk, valami történt velük, kaptak a kezükbe egy olyan tudást, amivel ha csak alkalmanként is, de a börtön falain belül kicsit szabadok lehettek. Mert amíg alkotnak, addig sem gondolkodnak a történteken, nem marcangolják önmagukat, képzeletben oda utazhatnak, amit éppen rajzolnak.

Te hogyan élted meg a munkát?

Számomra nagyon meghatározó esemény volt. Az elfogadás, a hála, a tisztelet mind mind más értelmet kapott az életemben utána. Megtapasztaltam, hogy számomra teljesen „egyszerű”, hétköznapi dolgok számukra álom. Addig is megbecsültem az életemet, a szeretteimet, de ezek a bent töltött napok még jobban megerősítették az igazi értékeket az életemben. Csak két példát szeretnék felhozni erre. Megérintő volt, amikor arról kérdeztük őket, hogy milyen lenne számukra egy ideális nap? Az egyik résztvevő azt mondta:

„kint lennék a szabadban, egy fa alatt a feleségemmel, néznénk a tájat és beszélgetnénk.”

Egy másik elítélt története is megérintett: „Amikor az öcsém jön látogatni, van, hogy megkérem, fújja magára az én parfümömet. Hogy egy kis darabot visszakapjak magamból, mert már nem emlékszem, milyen illatom szokott lenni.”  

Egyébként az is nagyon érdekes volt, hogy míg az első órában éreztem, hogy szinte a szemükbe nézni is óvatos vagyok, úgy a második napon már teljesen bizalommal voltam az irányukba, 

teljes biztonságban éreztem magam közöttük. 

Tapasztaltál különbséged az alkotás közben mutatott fejlődésben itt és máshol? 

Határozottan igen! Ők kiéheztek valami új nézőpontra, hisz már mindenki minimum 8 éve benn volt. Elképesztő volt, hogy mennyire megoldáscentrikusak és kreatívak voltak. A falakon belül a mindennapok is a túlélésre mennek. Kreativitásra van szükség ahhoz, hogy számunkra hétköznapi dolgokat megoldjanak. A börtönben lévő emberek képesek bármikor a „dobozon kívül gondolkodni”, és ez jót tett az alkotófolyamatnak is.

Aztán a képzések és programok nyújtotta lehetőségeket ők minden oldalról kamatoztatták, például azt, hogy

• az alkotófolyamat békét, nyugalmat ad egy nehéz napon is 
• agyalás helyett, mintegy meditációként a jelenben tart
• ajándékot tudnak készíteni családtagoknak,  
• másoknak megrendelésre tudnak rajzolni- így „keresetük” lehet belőle, 
• valami új közös nyelvet kapnak, ami összetartja őket.

Milyenek voltak a visszajelzések?

Egyértelműen pozitív visszajelzéseket kaptunk mind a résztvevőktől mind az intézmény vezetősége részéről. A fogvatartottaknak sikerélményük volt, büszkék voltak az alkotásaikra.

Örömmel fedeztek fel magukban addig még nem ismert vonásokat.

Például a helyzetükből adódóan ők nem nyílnak meg egymásnak, nem tudnak mélyebb, személyes dolgokat egymásról. Ez egyfajta önvédelem. A programok ideje alatt azonban szokatlan módon nyíltak meg, jobban megismerték egymást, és ez új, meglepő volt számukra is. Utána többször is összeültek közösen rajzolni, alkotni, rajzklubot alapítottak.

Újra mennél, ha úgy hozná az élet?

Igen! Nagyon szeretnénk tudni a folytatásról, tudni, hogy mi van azóta a csapattal. Szívesen tartanánk további programokat is, nagyon bízom benne, hogy lesz még rá lehetőségünk a közeljövőben.

Képek:  Zabó Kitti